Válás helyett tanuljon meg vitázni!

parttalan-vita-pszichologiaja

Az valószínűleg senkinek sem új, hogy a helyes kommunikáció sokat segít bármilyen kapcsolaton, legyen szó barátságról, szülő-gyerek kapcsolatról vagy szeretői viszonyról – de azt talán kevesebben tudják, hogy tréningezéssel a passzív-agresszív, követelőző emberből is lehet ideális partner, mert az asszertivitás tanulható, gyakorolható, mindenki számára elsajátítható képesség – tudtuk meg a múlt héten megrendezett Pszinapszison dr. Mórotz Kenéztől.

A 2015-ös pszichológiai rendezvény keretében Dr. Mórotz Kenéz háromórás műhelyfoglalkozásán vettem részt, mert mindig érdekelt, hogy mit tehetnék másként: odáig már eljutottam, hogy én leginkább passzívan vagy indirekt-agresszíven kommunikálok, azaz inkább nem kérdezek, és ha bajom van, csak motyogok az orrom alatt, nehogy a másik meghallja. Azt hittem, ez egy személyiségjegy, amin fölösleges rugózni, el kell fogadni és időnként hivatkozni rá, ha valaki nem érti, miért nem viszem vissza a boltba a romlott tejfölt.

De mit jelent az, hogy valaki asszertív?

Azt, hogy se nem agresszív, se nem passzív, még csak nem is indirekt (avagy passzív)-agresszív, hanem olyan ember, aki vállalja saját magát, a döntéseit, kiáll magáért, tud nemet mondani, és azt is el tudja fogadni, ha a másik ember nemet mond. Az asszertivitás olyan szemléletmód és kommunikációs eszköztár, amelynek birtokában képesek vagyunk képviselni értékeinket, érdekeinket, szándékainkat, véleményünket és érzéseinket anélkül, hogy ez mások jogait csorbítaná. Az asszertivitás három fő területe az érdekérvényesítés, a kapcsolatmenedzselés és a szimpátianyerés. Az asszertivitás természetes tartozéka, hogy a másik fél részéről is elfogadjuk az önkifejező, igényközlő viselkedést. A passzív viselkedés mögött ugyanis gyakran az áll, hogy az ember fél a másik visszautasításától, de azért rossz taktika csak csöndben várni és nem merni megkérdezni semmit, mert így az se derül ki, ha a másik igent mondana kérésünkre.

Dr. Mórotz szerint az asszertivitás nem viselkedés, hanem egy világkép, egy beállítottság: vannak eszközeink, melyek segítségével növelhető az esély arra, hogy elképzeléseink valóra váljanak. Ehhez persze először is diagnosztizálni kell, mi hogyan kommunikálunk: például kezdésnek érdemes megnézni, hogy tudunk-e bókolni, kedveset mondani egy ismerősnek vagy ismeretlennek. Ha már ez nehezünkre esik, milyen nehéz lehet, ha valami rosszat kéne közölnünk? Vagy éppen gyakran leugatunk másokat? Indokolatlanul is belegázolunk mások lelkébe? Ha tudjuk diagnosztizálni viselkedésünket, van esélyünk változtatni: már előre eldöntöttem, hogy hiába szólok a romlott tejföl miatt, mert úgyis el fognak zavarni valami indokkal? Akkor valószínűleg nem sok esélyem van, mert vagy meg se próbálom visszavinni a romlott árut, vagy alapból úgy kommunikálok, hogy elhajtsanak.

A teljes bejegyzés itt olvasható: Válás helyett tanuljon meg vitázni!