Pszichoblog.blog.hu

Lassan 40 éve annak, hogy a kaliforniai Stanford Egyetem tanára, Philip G. Zimbardo elvégezte hírhedt börtönkísérletét, amelybe máig beleborzong minden jó érzésű ember, amikor először hall róla. Zimbardo ugyanis azt állítja, hogy néhány nap alatt sikerült bebizonyítania, hogy az ember állat, pontosabban hogy az emberek többsége bizonyos szituációba helyezve bármire képes, függetlenül erkölcseitől, személyes meggyőződésétől és értékrendjétől. Hogy valóban igaz-e ez a tézis, sokan vitatják, az viszont kétségtelen, hogy Zimbardónak viszonylag egyszerű eszközökkel sikerült napok alatt a végletekig lealjasítania néhány teljesen átlagos kaliforniai egyetemistát....

A korabeli körülményekhez képest remeküldokumentált kísérletet Zimbardo az amerikai haditengerészet felkérésére végezte 1971-ben: azt igyekezett kideríteni, milyen hatással vannak a felvett társadalmi szerepek a viselkedésre, és ehhez berendezett egy makettbörtönt az egyetem pszichológia tanszékének alagsorában. A 23 résztvevőt, akiknek 15 dolláros napidíjat fizetett, 70 jelentkezőből választotta ki annak alapján, hogy mennyire bizonyultak kiegyensúlyozottnak és épelméjűnek, majd egyszerű pénzfeldobásos módszerrel döntötte el, hogy a többségükben fehér bőrű, középosztálybeli diákok közül ki játssza a smasszer, és ki a rab szerepét. A kisérleti személyek mindegyikével felvették a ma is nagy népszerűségnek örvendő MMPI tesztet ami tartalmazza a dominancia, agresszió skálákat is. Ez azért volt fontos, hogy már előre kiszűrjék a szadista hajlamú, netán mazochista, beteg és tulzottan agresszív személyeket.

Az első nap viszonylagos nyugalomban, mondhatni vidáman telt; a 12 foglyot annak rendje és módja szerint játszásiból letartóztatta a kísérlet korai szakaszában közreműködő Palo Altó-i rendőrség, ujjlenyomatot vettek tőlük, lefényképezték őket, ismertették velük jogaikat, aztán a börtönben átöltöztették őket a Zimbardo által kieszelt rabruhába: hálóingbe és gumiszandálba. A pszichológus mindent megtett azért, hogy a rabokat megfossza személyiségüktől, a börtönőröket viszont egyenruhával, botokkal és foncsorozott napszemüvegekkel szerelte fel, hogy ezzel is megerősítse felsőbbrendűség-érzetüket. Zimbardo magára is osztott szerepet - ő lett a börtön főfelügyelője -, ami sokak szerint alapjaiban kérdőjelezi meg a kísérlet hitelességét, de ő ezt akkor még nem tudhatta.

Igen meglepő, hogy már a második (!!!) napon elszabadult a pokol. Az 1. számú cella lakói fellázadtak, elbarikádozták magukat és cukkolni kezdték az őröket, mire azok erőszakkal benyomultak a cellába, és rendet tettek - a felvételeken ez nem látható, csak annyi hallatszik, ahogy az egyik rab azt kiabálja: "Ez csak egy kibaszott szimulált kísérlet!"

Az őrök az erőszak mellett lelki terrorhoz is folyamodtak, így létrehoztak egy kiváltságos cellát, és aki jól viselkedett, kapott rendes ennivalót, sőt megengedték neki, hogy mosakodjon és fogat mosson. A renitenseket viszont fekvőtámaszokkal és felülésekkel igyekeztek jobb belátásra bírni, vécére menni este tíz után nem engedték őket, csak egy vödörbe végezhették a dolgukat, így a játékbörtönt lassan elárasztotta a bűz. A helyzetet először a 8612-es számú fogoly elégelte meg, aki jól bevált módszerrel egyszerűen őrültnek tettette magát: addig kiabálta, hogy "Jézus Krisztus, égek belülről, szét vagyok baszva belülről", míg - csupán 36 órányi raboskodás után - Zimbardóék kénytelenek voltak elbocsátani a játékbörtönből.

A pszichológus szerint a rabok háromféleképpen viszonyultak a folyamatos megaláztatásokhoz, a reménytelenséghez és a frusztrációhoz: egy részük küzdött ellene, volt, aki passzivitásba és letargiába menekült, és volt, aki modellrabbá vált. Például a 2093-as számú elítéltet a többiek Serge-nak, őrmesternek kezdték nevezni, olyan promptul engedelmeskedett az őrök minden parancsának.

A smasszereket is három kategóriába sorolta Zimbardo: voltak köztük, akik sajnálták a rabokat, voltak, akik keményen de igazságosan bántak velük, és voltak, akik ott alázták őket, ahol csak tudták. A legagresszívebb őr, egy szőke, folyamatosan napszemüvegben parádézó egyetemista, becenevén John Wayne volt, aki szórakozásból homokos szerepjátékra kényszerítette a rabokat, és minden függelemsértésre fekvőtámaszozni küldte őket. A szimulált börtönben néhány nap alatt bevett szokássá vált a rabok testi-lelki kínzása, a több órásra nyújtott névsorolvasás, vécépucolás puszta kézzel, alvás a betonpadlón, közös kántálás és a rabtársak szívatása.

A kegyetlenkedések miatt a pszichológus hat nap után kénytelen volt véget vetni a kéthetesre tervezett kísérletnek. Akkor jött rá, hogy nincs minden rendben, amikor egy idősebb hallgató, aki megfigyelőként érkezett a tanszék alagsorába, figyelmeztette rá: "Borzasztó, amit azokkal a fiúkkal művel." Zimbardo maga is bevallja, hogy önjelölt főfelügyelőként lassan ő is a börtönhierarchia részének kezdte képzelni magát, és nehezen tudta elválasztani a valóságot a szimulációtól.

Zimbardo saját bevallása szerint nem volt képes tárgyilagos megfigyelőként viselkedni a kísérlet során, amelyben a „börtönigazgató” szerepét játszva maga is részt vett. A negyedik napon az egyik őr a rabok beszélgetéséből egy állítólagos, kívülről is segített tömeges kitörési kísérletről vélt hallani. Erre reagálva Zimbardo megpróbálta rávenni a helyi rendőrőrsöt, hogy a kitörés vélt időpontjára átszállíthassák a foglyokat a rendőrség használaton kívül helyezett, a tanszéki alagsornál biztonságosabb, volt börtönébe. A rendőrség elutasította a kérést, arra hivatkozva, hogy ezt biztosításuk nem fedezné. Zimbardo ekkor visszaemlékezései szerint, az események hatása alatt, szerepében teljesen elmerülve felháborodott azon, hogy azok visszautasították a „büntetésvégrehajtási intézetek közötti együttműködést”.

A hírhedt kísérletből Zimbardo által levont alapkövetkeztetést - vagyis hogy a börtönkörnyezet az őröket automatikusan brutális vadállatokká, a rabokat elnyomott, szenvedő alanyokká, valódi rabokká változtatja - már a hetvenes évek elején sokan kétségbe vonták. Erich Fromm, a szociálpszichológia meghatározó alakja, a frankfurti iskola jeles képviselője 1973-as, A rombolás anatómiája című munkájában kétségbe vonja Zimbardo legtöbb megállapítását. Fromm szerint a szadizmus és a megaláztatássorozat nemcsak az őrök viselkedésének tudható be, hanem a Zimbardo által felállított börtönszabályzatnak is; mivel a rabokat valódi rendőrök tartóztatták le, soha nem lehettek igazán biztosak benne, valóban vádolják-e őket, vagy tényleg csak egy kísérlet alanyai, és Zimbardo értékeléséből feltűnő módon hiányzik a precizitás, ami elengedhetetlen lenne az eredmények értékeléséhez.

Érdekes megfigyelés az is, hogy a kisérlet után furcsa mód nem az őrök szerepében operáló személyeknél, hanem a raboknál változtak negatív irányba az MMPI teszt eredményei, vagyis ők azok akik agresszívabbá, dominánsabbá kezdtek válni a szituáció hatására és nem a börtönőrök akik nem is voltak a nap 24 órájában a kisérlet résztvevői, hazamehettek és élhették normális életüket, míg a börtönben levezették a feszültségeket.

Egy kis beszámoló:

UPDATE: Kiskondásnak köszönhetően mostmár a kisérlet weboldalát is tudom ajánlani, ami itt érhető el.

Ime egy tegnapi index cikk arról, hogy hogyan próbálják bizonyos emberek lerombolni azt amit a pszichológia/pszichiátria tudománya felépített évszázadok alatt. Tanulságos és részletes írás. Itt olvashatjátok.

Csak egy kis részlet kedvcsinálónak:

"A pszichiátriával ambivalens a kapcsolatunk. Elvárjuk, hogy tüntesse el a bolondokat az utcáról, de ha már eltüntette, akkor akadékoskodunk, hogy miért kell nekik kezelés és miért kell gyógyszert szedniük. Miközben magunk is inkább gyógyszert szednénk a hétköznapi depressziónkra, minthogy hosszas és drágább terápiába járjunk. Könnyebben belátjuk, hogy egy beteget amputálni kell, mint azt, hogy egy betegnek elektrosokkra van szüksége (katatón szkizofréniára és terápiarezisztens depresszióra ugyanis még ma is alkalmazzák az ECT-t).

Ugyanakkor a pszichiátria velejárója a kényszergyógykezelés, más orvostudományban nem nagyon van ilyen. Ha úgy döntök, nem kérek a legújabb kemoterápiából, inkább meghalok szép csendben rákban. De ha közveszélyes téveszmés vagyok, hiába nem kérek a kezelésből, bezárnak. Ez pedig olyan helyzet, amivel vissza lehet élni, és éppen ezért ellenőrizni is kell.

Erre a nemszeretem kapcsolatra és erre az ellenőrzési igényre próbál építeni a CCHR kiállítása, elektromos áram helyett idejétmúlt filmrészletekkel és elferdített tényekkel sokkolva a szervezetünket. Brutális agymosás, remek felvételi-előkészítő a szcientológiához."

forrás: index.hu

Naplót írni sokféleképp lehet. Mégis, néhány bekezdés erejéig most hanyagoljuk a vitaindító blogok zűrös világát, és forduljunk a „Kedves naplóm” típusú bejegyzések sokkal romantikusabb zűrzavara felé. Végső soron minden ilyenfajta napló történet. Olyan elbeszélés, melynek főhőse a naplóíró maga, a cselekmény pedig életének hű lenyomata, véget nem érő folytatásos regény formájában. A lelkes történetíró ezen oldalakon rendezgeti és rázza mondatokba a közelmúlt történéseit, azokkal kapcsolatos érzéseit, gondolatait. A világ eseményei a naplóban az én viszonylatában jelennek meg, értelmes, összefüggő meseként.

Sajátosan emberi gondolkodásmód ez – olyannyira, hogy Jerome Bruner valamiféle genetikai hajlamot feltételezett amögött, ahogyan az ember minden észlelt, tapasztalt, külső és belső jelenséget összefüggéseiben vizsgál, és nyelvi úton elbeszélhető történetté szervez. Vagy amint Hardy fogalmaz: „narratívákban álmodunk és álmodozunk, narratívákban emlékezünk, narratív formájúak az előérzeteink, narratívákban remélünk, esünk kétségbe, hiszünk, kételkedünk, tervezünk, módosítunk, kritizálunk, alkotunk, pletykálunk, tanulunk, gyűlölködünk és szeretünk.” (Narratívák 5., Kijárat Kiadó, 2001)

Aki a narratív pszichológia szemüvegét veszi föl, mindenhol történetet lát. Ezen irányzat felfogása szerint az ember személyazonossága, identitása is narratívákból épül föl. Ebből a szemszögből nézve: ahogyan egy nemzet identitása a közös és közismert mondákon, történelmi tényeken, vagy akár múzeumi tárlatok tárgyszerű elbeszélésein alapszik, éppúgy a személyes identitás, az egyén személyiségképe is az átélt események, cselekvések, emlékek rendezett sorából, vagyis felidézhető és elmesélhető történetekből – narratívákból áll. Ez a szemléletmód az, ami lehetővé teszi, hogy a naplóírást a pszichológia úgy értelmezze, mint önmeghatározó, identitásképző cselekvést – hiszen a napló végül is nem más, mint az egyén saját történetgyűjteménye, életének személyre szabott múzeuma.

Ha azt vesszük alapul, hogy egy „normális”, átlagos napló nem más, mint egy lenyomat gazdájának történetekben meghatározott identitásáról, akkor felmerül a kérdés: mi a helyzet abban az esetben, ha egy személyiségzavaros ember ír naplót? Kézenfekvő lenne a válasz, miszerint egy ilyen, „beteg” napló nem más, mint a kudarcot vallott önmeghatározás papírra vetett bizonyítéka. Eszerint például egy skizofrén feljegyzései tekinthetők a valamilyen okból kialakult elmebaj nyelvi megnyilvánulásának, mely illusztrálja a tényt, hogy az egyén képtelen megszervezni személyiségének koherens narratíváját.

De érdemes volna talán egy csavarral megközelíteni a kérdést, és megvizsgálni azt a lehetőséget, amikor nem az egyén alkot narratívákat, hanem a narratívák alkotják meg az egyént. A narratív pszichológia ugyanis nyitva hagyja a kérdést: honnan erednek életünk történetei? Valóban mi hozzuk létre azokat, tudatosan, a nyelv erejével? Vagy inkább készen kapjuk őket, és születésünkkel csupán belecsöppenünk az elbeszélések tengerébe, melyek aztán észrevétlenül belénk ivódnak?

Freud gyerekkori amnéziának nevezi azt a nagyjából hároméves korunkig tartó életszakaszt, melyről szinte semmi emlékünk nem marad. Elmélete szerint bizonyos traumatikus események elfojtása miatt tudatosan nem férhetünk hozzá ekkori emlékeinkhez. A narratív pszichológia más magyarázatot kínál. Az első három év olyan időszak, amikor a nyelv (és persze az agy) még nem érte el azt a fejlettségi szintet, amivel az eseményeket kellő hatékonysággal rendszerbe tudnánk foglalni. A tünékeny benyomások így nem ismételhetők meg belső monológ vagy elbeszélt történet formájában, és hamar elvesznek, vagy csak töredékesen maradnak fenn.

Az, hogy a gyerek aztán milyen élményeken megy át, milyen történéseket él meg, és ezek hogyan kapcsolódnak össze a nyelvhasználattal, nagyban függ a nevelőktől, illetve az egyéb nevelődési környezettől. A „leesett a pohár” és a „felszállunk a buszra” jellegű kommentárok már a cselekvések és történések sikeres nyelvi megformálását jelentik. Egy óvodás gyerek, amikor sikeresen belsővé tett bizonyos narratívákat, a kialakult forgatókönyvekből építkezve már levegőért kapkodva képes elmesélni a délelőtt jelesebb eseményeit – talán mondhatjuk: saját, megalkotott történetének éli meg azt, amibe önkéntelenül belekerült, és a nyelv segítségével megértett, körülírt.

De talán nyugodtan mondhatjuk azt is, hogy a későbbiekben a helyzet szemernyit sem változik. Egyre halmozódó történeteink fényében új és új, az addigi gyűjteményhez illeszthető, kész narratívákat választunk magunknak, amiket aztán személyiségünk mélyéről fakadó, valamilyen „belső narratívaként” élünk meg. Ha futballcsapatnak drukkolunk, ha szülőkké válunk, ha egyetemre vagy munkába járunk, mindig valamilyen narratív sodrásba illeszkedünk bele, ám amint megtaláltuk benne helyünket, már saját élettörténetünk alárendelt részeként tekintünk rájuk – amennyiben az identitásképzés sikeres. Mert éppen itt volna meg a lehetősége a személyiség kibillenésének, megbomlásának.

Azzal nincsen semmi probléma, ha egy-egy narratívát az egyén zökkenőmentesen befogad, magáévá tesz, sajátként tart számon. De ha léteznek ilyen, belső vagy belsővé tett narratívák, akkor vannak külső narratívák is – olyanok, amelyeket tarthatunk vonzónak, semlegesnek vagy velünk ellenkezőnek, de mindenképpen önmagunkon kívül állónak tekintünk. Hiszen az identitás lényege éppen az elhatárolódás – hogy én ilyen vagyok, és amolyan nem vagyok; azonosulok dolgokkal, más dolgokat pedig elutasítok. Amíg ez az elhatárolódás sikeres, a belső narratívákból felépült személyiség stabilitása megőrizhető. Viszont a személyiség egységét megbontó külső narratívák hatása nem zárható ki teljesen.

Hogy példát említsünk, a háború lehet olyan történet, amely egyszerre hatalmas tömegek életét érinti. Mint minden narratívánál, a háború esetén is megvan a lehetőség az azonosulásra. Vannak emberek, akik képesek személyiségükkel összhangba hozni, belsővé tenni az aktuális elbeszélési mintát, amely többek közt feljogosítja őket a gyilkolásra. Mások képtelenek azonosulni ezzel a szereppel, melyet rájuk kényszerítenek – elemzésünk szempontjából a háború számukra olyan, személyiségükkel ellentétes külső narratíva, melynek mégis engedelmeskedniük kell, és amely irányítja őket, felborítva a belső következetességet, a saját szabályai és múltja szerint működő identitást (nem véletlen, hogy a háborúból sokan térnek vissza megbomlott elmével).

Persze ugyanígy említhetünk olyan énen kívüli narratívát, amely képes ideiglenesen, jótékony mértékben kibillenteni az embert önmagából. A művészet lényege éppen valami olyasmi volna, hogy az átmeneti beleéléssel hagyjuk, hogy egy színdarab, egy könyv, egy film, egy festmény beszéljen hozzánk, hogy az elbeszélés erejével belénk kapaszkodjon és felkavarjon belülről, hogy aztán a katartikus, személyiséget megbolygató állapot után szépen lassan visszatérjünk napi teendőinkhez, egyéni történeteinkhez.

Ezek a szavak talán kellően érzékeltetik a művészet katartikus hatóerejét, azonban egy fontos különbséget látnunk kell. A néző, aki saját, többé-kevésbé szilárd személyiségével beül egy előadásra, kellő empátiával és fogékonysággal képes lehet elengedni magát, és hagyni, hogy az előtte megjelenő történet elborzassza vagy felemelje, hasson rá, és mint külső narratíva kölcsönhatásba lépjen egyénivé vált történeteivel. Ez a feloldódás azonban csupán részleges és visszafogott, ha a művész önkívületével hasonlítjuk össze. A művész ugyanis benne van a történetben, teljes azonosulással ő maga válik történetté, melyben egy szerep szerint cselekszik, beszél, mozog. Míg a néző személyiségének bástyájából figyeli az eseményeket, a művész úgy válik részesévé azoknak, mintha saját életét az aktuális szerepre cserélné. Minden előadással új identitást, egy személyes narratív egységén kívüli, alternatív élettörténetet fogad magába. Nizsinszkij mint egyéniség ugyanígy hullott darabjaira minden szerep eljátszásával, hogy egy rajta kívül álló narratíva, a műalkotás, új személlyé rakja össze.

A skizofréniával diagnosztizált, egyébéként részint magyar kötődésű Nizsinszkij Füzetek címmel megjelent naplójában nyomon követhetjük egyre inkább csapongóvá váló monológjait, identitásának hanyatlását. Érzelmi ingadozásokkal teli, szétfutó gondolatfolyamában visszatérően Isten eszközének tekinti magát, máskor úgy fogalmaz: Istenben él, ő maga Isten. Ugyanakkor látszólag képes rögtön a következő mondattal megcáfolni magát, mikor azt írja: „Ember vagyok.” Valójában ezeket az állításokat inkább egy felsorolás elemeinek tekinthetjük, mint ahogy ez néhol szembetűnően meg is jelenik: „Bármint meg tudok tenni. Muzsik vagyok. Gyári munkás vagyok. Szolga vagyok. Cár vagyok. Császár vagyok. Isten vagyok. Isten vagyok. Isten vagyok. Minden vagyok. Az élet vagyok. A végtelen vagyok”.

Ha jobban belegondolunk, ezek a sorok jellegüket tekintve nincsenek messze mondjuk egy vers hangvételétől és gondolatvilágától. Ha nem tudnánk Nizsinszkij betegségéről, és sorait műalkotásként kezelnénk, valószínűleg nem nyomnánk rá az őrület bélyegét. A naplóírás hagyományának fényében viszont máris gyanús dolognak tűnik, ha valaki unalmas estéin ilyesmivel firkálja tele „emlékkönyvét”. Ady Endre nyugodtan nevezheti magát versében a halál rokonának, de amikor Nizsinszkij naplójában azt írja, „én vagyok a halál”, azt mondjuk: zavart a gondolkodása. Miben áll a különbség? Mondhatjuk, hogy Ady még tudatosan, egy-egy vers erejéig lejt táncot az őrület szakadéka mellett, Nizsinszkij viszont már egyensúlyát vesztve kapálódzik a peremén, hétköznapjainak minden percében?

Bonyolult kérdés ez, és Nizsinszkij nem könnyíti meg dolgunkat az olyan feljegyzéseivel, mint hogy „már otthon is játszottam a bolondot”, vagy: „el akarom hitetni veled [feleségével], hogy őrült vagyok”. De talán mindegy is, hogy Nizsinszkij elméje valóban megbomlott, vagy csak színlelte az őrültet (vagy esetleg színlelése vált valósággá) – mindenesetre úgy tűnik, átlépett egy olyan határt, amelyhez művészként közel került. Olyan művészként, aki minden alkalommal, mikor színpadra lépett, új önazonosságot kapott; aki engedte, hogy önmagán kívül álló narratívák rajta keresztül szólaljanak meg, megbontva személyiségének egységét, mely egység aztán egy ponton túl mintha nem állt volna többé helyre a függöny lehullásával. „Minden vagyok” – írja Nizsinszkij. És személyiségének romjai fölött talán valóban ott volt a minden, amit művészetében magába fogadott, és amivel töredékes énképe végleg összegabalyodott.

A cíkk szerzője: John Balázs

Íme a második része lelkes olvasónk fejtegetésének a tudatalattival kapcsolatban. Az első rész itt található. Olvassátok és kommenteljetek!

Tudatalatti szerepe az életünkben, és átprogramozása (II.)

Ahogyan már volt róla szó, a tudatalatti elme a következőképpen működik: Mindent amit teszünk azt összhangba hozza énképünkel, és a hitünkkel. Vagyis ha jól érezzük magunkat az meglátszik rajtunk, kapcsolataink rendben lesznek, a járásunkon, a mimikánkon, az eredményességünkön egyszerűen mindenen meglátszik. Ha butának hisszük magunkat az sem erősíti a matekjegyeinket. Tehát remélem érthető hogy ez roppant fontos. Ezért mondja a Biblia: "Amit könyörgéstekben kértek, higgyétek hogy megkapjátok, és akkor valóban teljesül kérésetek".
Felmerülhet hogy mi van akkor ha azt hiszed hogy 1+1=3.. Valóban igazzá válik? A válaszom igen. "Te néked", a Biblia nagyszerű megfogalmazásával élve, vagyis számodra igen. És más nézőpont számít? Nem. Neked az úgy lesz. Ha azt hiszed magadról hogy bátor, magabiztos, karizmatikus ember vagy akkor eképpen cselekszel és ennek megfelelő visszajelzéseket kapsz a külvilágtól. (Tehát ha előítéleteid vannak ezekkel a dolgokkal kapcsolatban pl. hogy ez nem lehet igaz.. Akkor számodra valóban igazzá válik. Mindenki hisz. Nincs olyan ember hogy "hitetlen". Az elménkben hitek milliói találhatóak.)

A gondolatod az egyetlen dolog amit irányítani tudsz. Oké, tudod irányítani mit teszel, mit mondasz de ezek nem mások mint a múltbéli gondolataid eredményei (ahogy Buddha mondta). Ralph Waldo Emerson az amerikai esszéírás nagymestere is ezt mondta: "Az ember az, amire egész nap gondolt". Marcus Aurelius a római császár: "Életünk olyan amilyenné gondolataink teszik".
Annyi információ áll rendelkezésünkre a hitről, hogy a hit az már nem hit kérdése. Egyszerűen mondhatjuk nyugodtan ténynek, hiszen ennyi hatalmas ember, és valóban hatalmas emberek - hiszen nem véletlen maradt fent a nevük a mai korig - nem beszélhet hülyeségeket, és furcsa módon mindegyik ugyanazt mondta. Például Marcus Aurelius is a hitről, illetve pontosabban a gondolatról beszél de a hit nem más mint berögzült gondolkodás. Ha valamire nagyon sokat gondolsz és szugerálod magadnak akkor előbb-utóbb elhiszed. A TV, a média, a reklámok erre építenek. El kell hitetni az emberekkel hogy az ő termékük a legjobb, mi a megoldás? Állandóan azt kell fújni. A legokosabb ember is elhiszi a hazugságokat ha állandóan ismétlik. Amit állandóan az elmédben tartasz, elképzeled, átéled azt magadhoz vonzod. Ha egy mantrát ismételgetsz (pl. én szeretem magamat) akkor előbb-utóbb akárcsak egy TV reklámot, elhiszed azt is, és hitednek megfelelően fogsz cselekedni (pl. hallgatsz a reklámra hogy az a legjobb termék és megveszed).

A Mátrix c. filmből az egyik kedvenc mondásom: "Más ismerni az utat, és más járni jarta."  Oké hogy az önmagunkról alkotott hitek alkotják a valóságunkat, de.. Hogyan lehet ezeket megváltoztatni? Például hogy jók legyünk matekból, szeressünk tanulni, jó legyen a memóriánk, személyiségünk vagy akármi más. Az első dolog hogy akarni kell. Eleve tudni kell hogy mit akarsz (sok ember azt sem tudja mit akar), a másik lépés  - ahogy Adam Jackson, a világhírű boxoló mondta - az hogy tudd is miért akarod azt amit akarsz. Adok egy képletet ezzel kapcsolatban. Ez az tudatalatti átprogramozásának a képlete ami nem más mint a ráfordított idő szorozva a hatásfokkal. Tehát van egy programozási (tanulási) hatásfokod vagyis egy bizonyos hatásfokkal tanulsz és bizonyos időt ráfordítasz erre. Ennek a kettőnek a szorzata adja meg az eredményeidet. A hatásfokot pedig két dolog adja meg (alapvetően): Az érzelem, és az agyi frekvenciád (mennyire vagy ellazulva).

Eredmény = Ráfordított Idő * Hatásfok
Hatásfok = Vágy * Ellazultság

Azaz: Eredmény = Ráfordított idő * Vágy * Ellazultság 

Ez a három tényező határozza meg az eredményedet (alapvetően). Azt hogy milyen mértékben tudod változtatni az önmagadról kialakított képedet, ezzel változtatni önmagadon, az életeden.

Ezek közül a legfontosabb a vágy. A vágy ugyanis alapból egy szorzó de befolyásolja azt is hogy mennyi időt fordítasz a programozásra, és kis tudás révén az ellazultságot is növeli, azzal, hogy rábír a meditációs gyakorlatokra. Tehát a vágy az alap. Nagyon fontos a vágy, ha nincsenek vágyaid a kudarc garantált, hisz nem lesz ami előre vigyen. Ha azt mondod hogy sikeres ember akarsz lenni, akkor valószínűleg becsapod magad. Sokan mondják hogy le akarnak szokni a dohányzásról. Hazugság. Ha tényleg le akarnának szokni, azaz a leszokást jobban akarnák mint magát a szokást akkor le is szoknának. De nem akarják. És ez a kulcs, nincs itt semmiféle nagy titok, ókori bölcsesség. Persze vannak hasznos dolgok, amik fontosak, de ha nincs vágyad azokat se fogod tudni alkalmazni, eleve bukott az egész. Az emberek egészen egyszerűen azért sikertelenek mert nem akarnak sikeresek lenni, ilyen egyszerű. Ha te leírod egy papírra hogy például miért akarsz lefogyni, akkor százszázalékos részletességgel amennyire csak tudod fejtsd ki miért akarod.
Vedd sorra az okokat. És azoknak az okait is. Mondjuk az első okod az hogy mert jobban nézel ki soványabban. De ez homályos, konkretizáld tovább. És miért akarsz jól kinézni? Hogy tetszek a fiúknak (nőknek), nagyobb legyen az önbizalmam, családtagjaim büszkék legyenek rám. Oké és miért akarod hogy tetszél a nekik? Kapcsolat, barátkozás, bulizás. stb.stb.stb..
Bármilyen határozatlanok, fegyelmezetlenek is az emberek, ha ezt valaki tényleg végigcsinálja, és addig gondolkozik a dolgon míg tényleg semmi más nem jut eszébe, mindennap átgondolja, visszaolvassa azokat amiket írt. És átérzi az érzést. Előszőr egy pillanatra azt a borzalmat hogy mi van ha nem változtat, és utána sokáig azt az örömöt elképzeli hogy milyen lenne ha valóban, tényleg, 100%-os realitásban elérte volna a célt, sokáig átéli az érzést, akkor erőre fog kapni. A vágy előre, a félelem hátra visz. Ha minél többet gondolsz a vágyadra, vágyad annál erősebb lesz, addig a pontig amikor már semmi sem tud megállítani. Ha ezt megcsinálod azaz konkretizálod mit akarsz, miért akarod azt, akkor meg is fogod tenni, és képességeidnek megfelelően végre fogod hajtani a feladatot. Leszoksz a dohányzásról, lefogysz, stb... Sok esetben nagy bátorság kell ahhoz hogy őszinték legyünk önmagunkhoz, valóban miért is akarjuk amit akarunk, elkötelezzük magunkat, felelősséget vállaljunk a céljaink iránt.

Beszéljünk még az érzelmekről, a vágyról. Ha azt mondod egy kutyáktól félő, például nőnek (persze lehet férfi is) hogy menjen be egy utcába ahol egy vérszomjas nagy kutya kószál, meg fogja tenni? Nem, nem fogja megtenni. De ha ott lenne a kisgyereke, veszélyben? Bizony akkor a saját épségével mit sem törődve rohanna is. Tehát mi történt? Volt egy érzelem a kutyától való félelem. A másik ember unszolása hogy menjen be, nem volt erősebb a félelemnél. Így a félelem határozta meg a cselekedeteit, nem ment be. Viszont amikor megtudta hogy veszélyben a gyereke akkor olyan hatalmas vágy szabadult fel ami erősebb volt a félelemnél, így a vágy lett a legerősebb érzelem. És mindig a legerősebb érzelem határozza meg a cselekedeteinket.

A vágy most nekünk azért fontos mert meghatározza azt hogy mennyi időt fordítunk a célunk megvalósítására (illetve milyen módszereket tanulunk meg, használunk jobb hatásfokkal). Minél nagyobb a vágy, a hatásfok is annál nagyobb lesz! Legjobb példa erre a tanulás. Ami tényleg igazán érdekel, azt roppant gyorsan megjegyzed, és hosszantartóan fogsz rá emlékezni, ami unalmas, nem érdekel, azokat nagyon nehéz tanulni, és kis idő múlva elfelejtődnek.
És a módszer: Leülünk, vagy lefekszünk valahova csukott szemmel. Ellazulunk, nyugodtan. Előszőr mélyeket lélegzünk. És elképzeljük, gyermeki egyszerűséggel hogy a vágyunk valóra vált. Teljesen mindegy mit akarunk az élettől. Képzeljük el hogy kész, megtörtént, ennyi volt, nem kell mást tennem. Képzeld el mondjuk hogy hálát adsz Istennek, vagy a tudatalattidnak, de fontos a hála. Képzeld el magad valahova (lehet valóságos, képzeletbeli hely is), hogy mennyire örülsz hogy sikerült elérned amit akartál. Képzeld el azokat a dolgokat 100%-os realitásban, valóságban amiket akkor csinálnál amikor tényleg megtörtént volna amit akarsz. A világhírű agykontroll módszernek is ez a lényege. Képzeld el az érzést. Igen, az ember érzelmeket is képes elképzelni. A látványt, az ízt, szagokat, tapintást, mindent. Az érzést is. Minél kristálytisztábban látod magad előtt a képet annál nagyobb lesz a hatásfoka. A lényeg az hogy éld bele magad. Az ilyen pillanatokban nem is érzi az ember hogy kéne neki az a dolog amit elképzel, mert úgy érzi, hogy már megvan, és ez az az érzés ami garantálja a megvalósulást.

Biztos vagyok benne hogy vannak szkeptikus emberek akik kizárólag a tényekre támaszkodnak. Mit tudok erre mondani? Azt hogy próbálják ki, és tapasztalják meg a hatását és támaszkodjanak az eredményeikre, mint tényekre. Még hozzátenném azt is hogy már tudományosan bizonyított tény hogy az emberi elme képtelen különbséget tenni a valóság és az élénk képzelet között (gondoljunk csak rém vagy egy szépséges álmunkra, nem történt meg? akkor? belül megtörtént.). Józan paraszti ésszel ez egészen egyszerűen azt jelenti ha az eddigi életünk a környezeti ingerek hatására valamilyenné alakult, akkor képzeletünk segítségével bármit elérhetünk ami elérhető, hiszen akármilyen képet, ingert (képek,hangot,szagot,tapintást, érzést) táplálhatunk az elménkbe.
Nagyon egyszerűen arról van szó ha eddig mondjuk kövérek voltunk akkor képzeletünk segítségével "becsaphatjuk" a tudatalatti elménket elképzelvén, hogy mi nem is vagyunk azok. Megváltoztatjuk az önmagunkról kialakított képet. És mivel mindig az önmagunkról kialakított képnek megfelelően (és céljainknak megfelelően, amik énképünk részévé válnak idővel) cselekszünk ezért megváltoztatjuk az életünket.

Akit érdekel az ellazulás, meditációs állapot elérése, amivel egy mély ellazulásnál akár 10-20 szoros hatást lehet elérni annak itt egy weboldal ahonnét elsajátítható az autogén tréning relaxációs módszere (ez a módszer is rendelkezik tudatalatti befolyásolással, önszabályozó formuláknak hívják, tartalmazza a könyv, de ne szaladjunk előre, szépen sorban csináljuk :-). Tehát a link:
http://www.vitalitas.hu/ismerettar/autogen/autogen1.htm
Egy zene a sok közül mely segítségével mélyíthetjük, könnyíthetjük az ellazulást (nagyon jó, de pl. Mozart, Betthoven zenéje is beválik):http://www.youtube.com/watch?v=rUq3tZNJmt
A tudatalatti átprogramozás kulcsa tehát a vágy(érzés), ellazulás és a képzelet. Amikor elképzeljük hogy teljesült a dolog, higgyük el hogy úgy van, éljük át az érzést, mintha megtörtént volna. Az emberek miért sikertelenek? Azért mert elméjükben mindig a sikertelenség, kudarc képét játsszák le.  Tüzzünk ki előszőr egy egyszerű célt, de mégis olyat amire vágyunk, de vigyázzunk! A félelmek, kételyek visszatartanak. Inkább csak egy céllal foglalkozzunk, de azt legalább napi 3x15 percig képzeljük el, teljesen átélve, átérezve, kristálytisztán látván magunk előtt azt, ahogy megvalólósult, érezzük a hálát, és higgyük el hogy úgy van, mindezt addig amíg meg nem valósul a célunk. Az ellazulás  fontos, ezért csukott szemmel, nyugodtan, végezzük a gyakorlatokat és bátran alkalmazzuk az autogén tréninget is!

"A képzelet minden pillanatkép az élet eljövendő eseményeibe."
(Albert Einstein)

Szerző: Factorian

Egyik lelkes olvasó úgy gondolta, hogy van mondanivalója, úgyhogy rögtön írt is nekem egy kétrészes fejtegetést a pszichológia egyik legérdekesebb témájáról a tudatalattiról és arról, hogy hogyan érdemes ezzel foglalkozni szerinte. Ha nem is értek mindenben egyet ezzel az igen részletes, már-már filozófiai mélységekbe kalandozó írással, de gondolatébresztőnek, vitaindítónak különösen jó írás lehet, úgyhogy kommentekre fel! Ja és ha valaki úgy érzi, hogy a blog témájához kapcsolódó írásokat szivesen megjelentetne akkor küldjétek őket nyugodtan ide: pszichoblog1@gmail.com

Tudatalatti szerepe az életünkben és az átprogramozás (I.)

Különböző emberek vagyunk. Valaki ebben jó. Valaki abban. Valakinek olyan a személyisége hogy ha bármilyen jól ki is öltözik, sem figyel rá senki, míg a másik lehet szakadt göncökben mégis olyan kisugárzása van hogy felfigyelnek rá az emberek. Van akinek nem segítőkészek a barátai, és olyan is van akinek nincsenek is barátai. Tulajdonképpen miért van ez? Mi az oka annak, hogy ilyenek vagyunk, épp ilyen az életünk, a sorsunk. Hogyan tudjuk ezt megváltoztatni. Erről szeretnék nektek írni:

Sokat olvastam a témáról, különböző tudományágakról mint például a pszichológia, pszichoszintézis, szuggesztológia olvastam olyan hatalmas emberekről akiknek a neve évezredekig fent maradt, olvastam vallásról. Sok közös dolgot találtam a különböző forrásokból származó az élet alapvető igazságait kutató írott szövegekben. Ezek ismeretében kijelenthetem hogy a sokak által misztikusnak, megválaszolhatatlannak hitt  kérdésre - hogy miért olyan az életünk amilyen - a válasz teljesen logikus. Az ismereteink nem százszázalékosak, ami alatt azt értem hogy megfigyelték a világot hatalmas emberek, de tulajdonképpen nem tudjuk miért működik úgy ahogy. Tudjuk hogy az atomok vonzzák egymást, na de hogy mégis miért? Mindig van egy miért, amire nem tudunk választ adni vagy nem. Egyáltalán honnan "jöttek" ezek az atomok? Mi ez az egész világ? Mi honnan jöttünk, hova tartunk? Ez csak egy pár kérdés amire nem tudunk választ adni, amire egy tudomány sem tud választ adni (a maga területén felmerülő "miért?"-ekre...) Einstein mondta hogy a valósághoz mérten minden tudományunk primitív és gyerekes dolog. Ha valaki végigtanulmányozná az összes tudományt, az összes tudást ami eddig ismeretes ugyanarra a következtetésre jutna mint az ókori Szókratész: "Tudom, hogy semmit sem tudok". Shakespeare ugyanezt mondta: "Több dolog van ég és föld között, mint amiről a könyvekből szerzett tudásunk álmodni merne". Mit jelent ez? Ez azt jelenti hogy az egyetlen tudomány ahol biztosra lehet menni, az talán csak a matematika. Minden más tudományban ott áll a lehetőség hogy mi van, ha? Az életről semmit nem tudunk, ez egyáltalán nem túlzás. Ebből az következik hogy senki nem jelentheti ki hogy ez vagy az vagy amaz nem igaz, félre kell tennünk az előítéleteinket,  ha még évekig is tanulmányoztuk a témát is nyitottnak kell lennünk új dolgokra.

Ami meghatároz mindent az életünkben az a belső világunk. Minden ami a fejünkben van. Egy sokkal hatalmasabb ember szavaival: "Minden ami vagyunk, az annak az eredménye, ahogyan a múltban gondolkodtunk". Ezt mondta Buddha, de nem csak ő, hanem a világ összes felvilágosodott bölcse ezt az igazságot nyilatkoztatta ki. Ezt a tényt hogy külvilágunk egy tükör, ami kivetíti belső világunkat. Jézus szavaival: "Amilyen belül, olyan kívül". Ez mindig így van, és mindig így lesz.  Ez pszichológiai szempontból teljesen igaz. Jézus azt mondja hogy hitünk szerint adatik meg nékünk. A pszichológia azt hogy az önmagunkról kialakított kép (hit) határoz meg mindent az életünkben. Különbség van? Formai igen, tartalmi, mondanivalóbeli különbség nincsen. Tehát mind a vallás, mind a világ összes felvilágosodott bölcse, mind a pszichológia egyetért abban hogy amilyennek hisszük magunkat olyanok vagyunk. Mai modern korunkhoz illően úgy fogalmazhatjuk meg hogy az ember egy olyan "gép" ami a betáplált információk szerint cselekszik. Akármilyen érzelemmentesen hangzik is, ez úgy tűnik, hogy így van. Az énképünk részét képezi mindaz az információ, amit valaha önmagunkról szereztünk, és igaznak fogadtuk el. Bármi, amit elhiszünk magunkról igazzá válik számunkra. "Hitetek szerint adatik meg néktek". A pszichológiának kb. a 19. sz. vége felé sikerült felfedeznie az énképet. A régi bölcsek már évezredekkel ezelőtt tudták ezt. Kr.e. 3000 körüli smaragdtábla felirata: "Ami fent van az ugyanaz ami lent van és ami lent van az ugyan az ami fent van", azaz: "Amiképpen a mennyben (belső világodban) azonképpen itt a földön (testedben, környezetedben)".

Azt gondolom, hogy feltehetőleg mindennek a mozgatórugója a tudatalatti. A tudatos elménkkel mi igazából csak parancsolunk ennek a hatalmas erőforrásnak. Na de, mi is a tudatalatti? A tudatunknak az a része, ami éber állapotunkban, béta szinten (vagyis például most) nem igazán férhető hozzá. Tudattalan. Az igazság az hogy  az elménk sokkal hatalmasabb ahhoz képest amiről tudunk. A tudatalatti elme tények billióit tárolja, gyakorlatilag mindenre emlékszik amit valaha is megkaptunk információ formájában. Szinte mindenre emlékszik amit valaha olvastunk, halottunk, láttunk stb. A világunkban az emberiség képességeinek kihasználása kritikán aluli. Legfeljebb elméjük 10%-át használják az átlag emberek, de a kutatók szerint 2%-ot. Egy olyan hatalmas lángelme mint Albert Einstein elméje 15%-át használta ki. Az hogy megértsük miért van ez így, hogy az emberek nem érik el a céljaikat, elmagyarázom az énkép fogalmát is.

Az énkép, az az információhalmaz a fejedben, ami meghatároz mindent ami veled történik. Ennek az egyik része az, ahogy jelenleg látjuk önmagunkat. Ez egy kép, egy hit amilyennek magunkat értelmezzük. Az, hogy mennyire tartjuk magunkat jónak valamiben, határozza meg a képességeinket az adott dologban. Ha például egy gyereket kezdettől fogva úgy nevelünk fel hogy "áh, a matematika a világ legkönnyebb dolga", és amikor elkezd egyszerű számtanpéldákat megoldani mindig biztatjuk hogy ügyes vagy, ez nagyon megy neked. Akkor el fogja hinni magáról hogy ő jó benne,  és mivel elhiszi ez igazzá is válik számára. De ez nem csak a matekra, életünk bármely szférájára (pénzkereséstől a csajozásig v. pasizásig) mindenre igaz. Tehát minden ember elméjében, agysejtek közti kapcsolatok útján le vannak tárolva a különböző helyzetekre vonatkozó viselkedésmódok. Mint ahogyan egy számítógépes program is le van tárolva a merevlemezen, úgy az elménkben is le van tárolva az önmagunkról kialakított hit ami mindent meghatároz az életünkben.

Az énkép másik fontos része, a jelenlegi állapoton kívül, az énideál vagyis amilyenek lenni szeretnénk. A harmadik része az önbecsülés, ami az önmagunk iránti érzésünket írja le az életünk adott szférájában. Ugyanis mindenről van énképünk, hogyan főzünk, milyen helyesen írunk, hogyan beszélünk, milyen vonzóak vagyunk (például a másik nem számára), milyen könnyen barátkozunk, milyen izmosak vagyunk. Mindent amit csinálunk, minden tevékenységről van énképünk. Pénzkereséstől elkezdve attól hogy milyen ízlésesen öltözködünk mindenről. Lényegében az énkép, az önmagunkról alkotott hit, olyan mint a számítógép processzora számára a utasítások. Az elménk is így működik. Végrehajtja az utasításokat. Csak itt nem a kettes számrendszer hanem a tudatos gondolkodás a mozgatórugó. Ahogy rámutattunk még a legeslegjobb esetben is 10%-ot használja az ember az elméjének, tehát nincs olyan probléma a világon amit ne tudna megoldani. Kapcsolatba tud kerülni még egy felsőbb intelligenciával, így olyan dolgokat is képes megoldani amit egyszerűen az emberek hihetetlennek tartanak.

Fontos megemlítenünk az önbecsülést. Az önbecsülés, az hogy milyen pozitívan érzünk önmagunk iránt. Talán ez a legfontosabb. Mert minél jobban szeretjük önmagunkat, annál pozitívabb lesz az énképünk minden területen, vagyis annál jobb eredményeink lesznek mindenben és annál nagyobb lesz az önbizalmunk, az önértékelésünk illetve az önelfogadásunk. Ez a három összetevő alkotja az önbecsülést. Az önbecsülésnek a személyiség területén van hatalmas szerepe. Ugyanis minél jobban szeretjük magunkat annál több emberrel tudunk kijönni, és olyan lesz a viselkedésünk hogy a többi ember is jobban fog szeretni minket. A személyiség fejlesztése nem más mint az önbecsülés fejlesztése. És az önbecsülés fejlesztése nem más mint a személyiség fejlesztése. Amilyen belül olyan kívül. Kapcsolataink tükrözik a legjobban személyiségünk egészségét, önmagunk szeretetét. Említésképpen elmondom a boldogság amit az életünkben elérhetünk az 85%-ban az emberi kapcsolatokból ered. 85%. Az igazság az hogy ha jó a személyiségünk, szeretnek az emberek és mi is jobban szeretjük magunkat, így az eredményeink a karrier területén (a hiányzó 15% boldogságunknak) is jobbak. Tehát az önbecsülés nem életünk boldogságának 85%-a.. Sokkal több.

Nem tudunk senkinek több szeretetet adni (nem vagyunk rá képesek) mint amennyire mi szeretjük saját magunkat.

Folytatása következik..

(szerző: Factorian)

A napokban kiolvastam egy rendkívül érdekes, filozófikus megközelítésű könyvet Freudról és a pszichoanalízisről. A könyv szerzője Szummer Csaba és címe Freud nyelvjátéka. A könyv tehát arról szól, hogy hogyan próbálták meg a pszichoanalízist különböző területekről, különböző tudósok besorolni valamilyen módon az empírikus, kutatásokon alapuló természettudományok sorába, illetve éppen ellenkezőleg a társadalomtudományok közé. A könyv remekül összefoglalja az ezzel kapcsolatos vitákat amik már igencsak régóta zajlanak és gyakran rámutat arra is, hogy Freud bizony nem nagyon foglalkozott ezekkel a dolgokkal, és gyakorlatilag hidegen hagyták az ilyen jellegű próbálkozások. Vajon miért lehet ez? Erre próbálok meg rájönni...

Freud attitűdje

Alapvető kérdésként a könyv olvasása közben nekem elsősorban az fogalmazódott meg, hogy vajon Freud, habár teljesértékű tudománynak tekintette, miért nem próbálta meg a pszichoanalízist ténylegesen igazolni is?  Ha pedig esetleg meggondolta volna magát ezzel kapcsolatban akkor miért nem utasította el egyértelműen azokat a kutatásokat, kezdeményezéseket amik ebbe az irányba mutattak, és miért nem adott igazat a hermeneutikai megközelítések híveinek vagy akár az empírikus bizonygatóknak? Szerintem több válasz is létezhet erre a kérdésre.

Elképzelhető, hogy maga Freud sem volt tisztában azzal, hogy a pszichoanalízis tulajdonképpen természettudománynak, társadalomtudománynak, vagy esetleg csak egy narratív történetmesélésnek, - melyből a terapeuta következtetéseket vonhat le és ezek alapján rávezetheti a pácienst a megoldásra - , tekintse. Tekintve, hogy egy elismert, sokak által tisztelt gondolkodó szerepében élte le életét és egy virágzó terápiás módszer, sőt gondolkodási irányzat megalapítójaként, szellemi vezéreként nem biztos, hogy jónak látta volna azt ha állást foglal valamelyik irányzat mellett, hiszen ez az ő elismertsége szempontjából és a terápia alkalmazása, alkalmazhatósága és megítélése szempontjából inkább csak negatív hatást tudott volna kifejteni mintsem pozitívat.

Az is lehet, hogy Freud egyszerűen feleslegesnek tartotta azt, hogy ezzel törődjön bárki is. Ennek a hátterében talán az állhat, hogy ő, mint egyfajta filozófus, gondolkodó és persze korszakalkotó terapeuta (nomeg orvos) felette állt a tudományos vizsgálódások sokszor kicsinyes, földhözragadt, „túlracionalizált” világától. Egyszerűen feleslegesnek érezte, hogy a pszichoanalízist bizonygatni kelljen. Noha neurológus multjából nyilvánvalóan a természettudományos megközelítések híve volt, és a pszichoanalízist sok nyilatkozatában ebbe a kategóriába is sorolta, mégsem tartotta igazán fontosnak, hogy ez tényleges bizonyítást nyerjen. Mégpedig azért nem mert a pszichoanalízis ígyis-úgyis működik. Egy remekül működő, a gyakorlatban folyamatosan bizonyító módszerről van szó, aminek az alapja, a háttérben álló metapszichológiai modellje, is számos alkalommal igaznak bizonyult.

Az is valószínűsíthető, hogy Freud látta, hogy a tudományos, illetve hermeneutikai vizsgálódások, bizonyítékok a pszichoanalízis mellett majdnem kivétel nélkül hiányosak voltak. Valahogy egyik esetben sem tudták maradéktalanul belehelyezni az adott modellbe a pszichoanalízist. Habár vannak olyan vonásai melyek erős párhuzamot mutatnak mindkét modellel, mégsem beszélhetünk egyik esetben sem valódi egyezésről. Arról nem is beszélve, hogy a tudomány még ma is igencsak gyerekcipőben jár. Azt gondolom, hogy Freud pontosan tisztában volt ezzel, és talán ezért is  reagált így arra amikor a pszichoanalízis bekategórizálhatóságával és az ezzel kapcsolatos elméletek egyikével felkereste egyik lelkes követője: „…a mostani fejtegetéseink lehet, hogy csak több évszázad múlva lesznek relevánsak az utókor számára”

A verifikáció-falszifikáció problémája

Számomra a legerősebb érv ami amellett szólt, hogy igazából nincs is különösebb értelme ennek a rágódásnak, illetve a pszichoanalízis besorolási próbálkozásinak, az a verifikáció és faszifikáció problémája volt. A pszichoanalízis egyáltalán nem faszifikálható abból kifolyólag, hogy egy magyarázatképző rendszerről van szó. Az egész módszer lényege az, hogy bizonyos, látszólag jelentéssel nem bíró eseményeket, érzéseket, gondolatokat, álmokat jelentéssel ruházunk fel és a háttérben működő (meta)pszichológiai működéseknek és mechanizmusoknak tulajdonítjuk őket. Ebből kifolyólag nyilvánvalóan nincs olyan esemény amire ne lehetne legalább tippelésszerűen valamilyen analitikus magyarázatot adni. Ebből kifolyólag lehetetlen a pszichoanalízis ellen végleges ellenérveket felhozni, képtelenség azt falszifikálni. A verifikáció is egy érdekes kérdés, hiszen  - mint minden az életben -  elképzelhető, hogy az analízis, mint terápia nem válik be bizonyos esetekben, sőt az is elképzelhető, hogy az analitikus magyarázatok sem tűnnek helytállónak és időnként át kell értelmeznünk őket. Egy empirikus tudomány „fekete-fehér” világában ez elképzelhetetlen lenne. Ott egyszerű tények, számok, tisztán bizonyított jelenségek vannak, amiket már nem is próbálnak annyira megkérdőjelezni, hanem sokkal gyakrabban inkább a megfigyelt, bebizonyított összefüggés alapjaiban kétkednek és folyamatosan másnak tulajdonítják magát a jelenséget. A pszichoanalízis tapogatózása, és az a tény, hogy nincsenek objektív mérőeszközeink amivel mérni lehetne a terápia hatását, a terapeuta a páciensre gyakorolt tényleges hatását és a felidézett emlékek, illetve élettörténetek igazságát, szintén egy eléggé homályos és megfoghatatlan képet ad magáról a módszerről és annak filozófiájáról is. A pszichoanalízis egy misztérikus, megfejthetetlen jelenség. Ezt rengetegen nem akarják, vagy nem merik elfogadni. Ezért is zajlanak komoly viták mindmáig is ezzel kapcsolatban és szerintem fognak még nagyon sokáig. Ennek talán sosem lesz vége. Freud szerintem ezt nagyon jól tudta, és ezért is volt annyira közömbös az ilyesfajta viták iránt.

A predikció hiánya a pszichoanalízisben

Egy másik érv ami megfogott a könyv tanulmányozása során, hogy kiemelik Freud  módszerében a predikció hiányát.  Azt a tényt, hogy a pszichoanalízis során nem onnan indulunk ki, hogy valamit előre próbálunk kikalkulálni, próbálunk spekulálni bizonyos dolgokkal a hipotéziseink alapján, hanem ez a dolog fordítva történik. A pszichoanalízis legnagyobb kutatói, ismerői és művelői sem tudnák megmondani egy emberről ránézésre vagy bármiféle háttértudás birtokában sem, hogy mi fog vele történni, miért fog vele az történni, illetve, hogy mi is lehet pontosan az a háttérben húzódó (tudatalatt megbúvó) irányító erő ami létrehozza a jelenlegi viselkedést, illetve létre fogja hozni a későbbi viselkedéseket. A pszichoanalízis nem a predikcióról, hanem az értelmezésről és a prevencióról szól. Azáltal, hogy elemezzük az élettörténetet, az emlékeket, felismerhetjük azok eredetét és a tudatalatti látens tartalmakat a felszínre hozhatjuk. Ezek során a feltárások során szembesülés élményeink, érzelmeink, gyakran regresszív megnyilvánulásaink és heurisztikus felismeréseink támadhatnak, melyek értelmezésével, racionalizálásával és feldolgozásával eltűnnek bizonyos feszültségek melyek valószínűleg meghatározták bizonyos cselekvéseinket. A pszichoanalízis ezekről a teljes mértékben szubjektív élményekről szól, és az ereje abban rejlik, hogy hozzásegíti a pácienst, hogy a szubjektív valóságában megtalálja azokat a szintén szubjektív, csak rá vonatkozó eseményeket, élményeket, megoldási, elhárítási módokat amelyekkel ő meg tudja szüntetni saját feszültségeit és ezáltal közelebb tud kerülni az egészséges működéshez. Ennek egyik fő velejárója, hogy sem a páciens, sem a terapeuta előre nem tudják, hogy pontosan mire vállalkoztak, mi fog történni és egyáltalán lesz-e valami pozitív (esetleg negatív) eredménye az együttműködésnek vagy sem. Ilyenfokú bizonytalanság, szubjektív szemléletmód és misztérium semmilyen tudományban sem megengedhető.

A freudi metapszichológia redukcionista, szcientista jellege és módszertanának ellentmondásai           

Alapvetően mondhatjuk azt, hogy a freudi metapszichológia (a pszichoanalízis alapmodellje mely szerint az én három részből áll: én, felettes én, ösztönén, illetve más szempontok alapján: tudatelőttes, tudatos és tudatalatti. az egész pszichoanalízis ezekre az elméletekre alapoz, és megingathatatlanul máig is ez adja az alapjait) redukcionista, szcientista (tudományos) jellegű. Ezzel szemben módszertana egyáltalán nem az, hiszen maga a terápia gyakorlatilag egy beszélgetés, narráció, történetelemzés. Ez a jelenség szerintem egy eléggé feloldhatatlannak tűnő ellentmondás. Az, hogy feltételezünk egy modellt az emberi működés hátterében a pszichológia legalapvetőbb módszere és ténykedésének egyik fő célja is. Talán ezért is alakultak ki annyira eltérő irányzatok. Ezekben az irányzatokban, és érdekes módon magán a pszichoanalízisen belül is azonban erősen elkülönül a kutatás és a terápia. Talán azért, mert a kettőnek eléggé eltérő céljai, módszerei, és művelőiknek is erősen eltérő hozzáállása, gondolkodásmódja és megközelítései vannak. A pszichoanalízis azért okoz tehát általános zavart a pszichológusok körében, hiszen Freud rengeteg kutatási terepen alapvető megfigyeléseivel, felvetéseeivel és metapszichológiájával sokat lendített és hozzájárult a vizsgálatok sikeréhez is. Ezzel szemben a pszichoanalízis elsősorban egy terápiás módszertan és kevésbé egy elmélet. Maga a módszertan nem kézzelfogható, kevéssé objektív és a kutatók és tudósok számára fájdalmasan kiszámíthatatlan. Érdekes módon ez az a terápiás módszer ami mögött egyáltalán nem állnak empirikusan bizonyított működési folyamatok, elméletek, modellek, hanem szimplán a terapeuta és főleg a páciens intuíciói, motivációja és céljai. Ezekről tulajdonképpen fogalmunk sincs, hogy honnan jönnek, hogyan működnek pontosan, csupán bizonyos törvényszerűségekből, Freud és mások által megfigyelt, logikusnak tűnő, mégis gyakran eltérő magyarázatokból próbálunk összerakni egy „freudiánus“ analitikus képet amivel mi is ki tudunk egyezni. Elképzelhető, hogy csupán arról van szó, hogy az embernek dűlőre kell jutnia saját magával és ki kell alakítania a megfelelő hipotézist az analízissel és saját működésével kapcsolatban. Ez az „önhipotézis“ véleményem szerint pedig nem valószínű, hogy eredendően igaz, hanem lehetséges, hogy csupán attól válik igazzá, hogy a személy ráfordítja a figyelmét, racionálisan „magára veszi“ és hinni kezd benne. Így hirtelen létrejön egy újfajta szubjektív valóság, egy önálló rendszer amiben minden rögtön egyszerűbbé, kezelhetőbbé és érthetőbbé válik. Véleményem szerint ehhez ad egy egyedülálló keretet egy pszichoterápiás folyamat.

Összességében ebben az írásban próbáltam rámutatni arra, hogy maga Freud - és többek között én magam is - feleslegesnek tartja a pszichoanalízis tudományos és nem tudományos bizonygatását is. A kérdés mégis felmerül akkor, hogy ha Freud ennyire nem törődött ilyen témákkal, és ennyire nem tartotta fontosnak, hogy ilyen szempontból is elhelyezze találmányát a tudományok palettáján akkor mi lehet az a valódi érv, bizonyíték ami miatt az analízis mégis meghódította a világot és emberek százezreinek hozott segítséget és változtatta meg a gondolkodását? És főként miért jellemezte Freudot az a bizonyos „atyai nyugalom” és néhol cinikus hozzáállás a tanítványai civakodása láttán? Szerintem a válasz nagyon egyszerű. Túl egyszerű is ahhoz, hogy az ilyen vitákban nyakig elmerülő tudósok, kutatók, filozófusok ezt elégtelenül el tudnák fogadni (persze ez nem is elvárható senkitől). A fő bizonyíték szerintem az, hogy a pszichoanalízis egyszerűen működött, működik és működni fog egészen addig amíg az emberek hisznek benne, működtetik, illetve segítségre szorulnak. Tehát örökké.

A hipnózis sokak szemében még ma is valamiféle misztikus jelenség, vagy a "felvilágosultabbak" egyszerűen szélhámosságnak tekintik. Ez utóbbi nézet finomított és tudományosított változata szerint a hipnotikus jelenségek valójában szerepjátszás, a "hipnotizált" ember igyekszik megfelelni a hipnotizőr elvárásainak.

Valójában a hipnotikus állapot (transz) nem más mint egy mély relaxációs állapot, amely során a figyelem erőteljesen összpontosul. Amikor annyira koncentrálunk egy cselekvésre, hogy a külső zajok nem zavarnak meg, akkor enyhe hipnózisban vagyunk. Vagy ha például úgy jut el az ember házától a metrómegállóig, hogy nem emlékszik az útra, vagy egy filmben annyira elmélyül, hogy nem hallja, ha szólítják, akkor máris beszélhetünk a hipnózis egy enyhébb formájáról...

A hipnotikus állapotot gyakorlatilag mindenki átéli amikor az elalvás vagy a felébredés határán van, amikor nem alszik, de nem is egészen éber (hipnagóg állapotnak is nevezik). Hipnózis során tehát nem alszik az ember, sőt, igencsak éber állapotban van.  A tudatunk mindig tisztában van azzal, hogy mit élünk át, és függetlenül attól, hogy mennyire mély a hipnotikus transz, képes kommentálni, kritizálni vagy cenzúrázni az átélteket, és képes dialógust folytatni a hipnotizőrrel.

Attól függően, hogy kinek melyik érzékszerve a domináns, az illetőnek túlnyomóan vizuális élményekben lehet része, vagy inkább érzéseket érez, de az is előfordul, hogy valaki többnyire szaglás vagy hallás útján éli át élményeit. Van, aki az eseményeket úgy szemléli, akárcsak egy filmet, és van, aki az egészet úgy éli át, mintha ő maga is egy filmszereplő lenne.

Az is egy téves elgondolás mely szerint bele lehet „ragadni” a hipnózisba.  Gyakorlatilag a hipnózis során akkor térünk vissza a szokásos ébrenléti állapotba, amikor akarunk, és ehhez nincs feltétlenül szükség a hipnotizőrre sem (habár segíteni tud ebben a folyamatban). Csakúgy, mint ahogy alvás után természetszerűen felébredünk, hipnózisból is előbb-utóbb fel fogunk ébredni. A legtöbb ami történhet az, hogy nem jön létre a transz vagy pedig bealszik a hipnotizált személy. Természetesen az sem igaz, hogy ilyen állapotban a terapeuta bármit ki tudna szedni az emberből, amit az nem akar elmondani. Etikailag is megmaradnak a szabályok, a normák, és a titkok is rejtve maradnak, hiszen a hipnotizált személy teljes mértékben ura a helyzetnek. Akarata ellenére amúgy senki sem hipnotizálható, ezért alapjában véve minden hipnózis ön-hipnózis. A legképzettebb hipnoterapeutának is szüksége van a kliens együttműködésére a hipnózisállapot eléréséhez...

Rengeteg elképzelés van azzal kapcsolatban, hogy az emberek személyisége milyen faktorok által formálódik. Az biztos, hogy az egyik faktor a szülők és a környzetben lévő emberek példája és nevelése, a másik az adott személyiség képességei alapján történő feldolgozási stratégiája, a harmadik pedig a kultúra mely meghatározza fejlődésünket bizonyos szinten. Ebből kiindulva egyre inkább arra mutatnak rá a kutatások, hogy nem nagyon lehet, az egész emberiségre vagy "az emberre" vonatkozó általános igazságokat kimondani. Ugyanis mindenre van rengeteg ellenpélda, és alig van néhány olyan dolog amivel kapcsolatban ugyanolyan eredményeket mutatnak a különböző kultúrközi kutatások. Tehát az az igazság, hogy még mindig nagyon messze vagyunk "az ember" megértésétől, sőt egyre inkább az bizonyosodik be, hogy ugyan vannak általános eredmények, melyekből tudunk következtetni bizonyos dolgokra, minden ember egy külön világ. Egy külön személyiség akit nem lehet csak úgy látatlanul "feltárni" vagy megérteni. Ez szerintem egyre inkább a személyes terápiák, a tanácsadás pszichológia és a különböző önismereti területek malmára hajtja a vizet.

A továbbiakban leírok néhány érdekességet az érzelemkutatás területéről. Ezekben szó lesz a különböző hozzáállásokról, elméletekről és néhány kultúrközi kutatásról is:

Ahogy igértem most itt a folytatása (persze a teljesség igénye nélkül) a tegnapi emberijátszmás bejegyzésnek. A tranzakciókról és a játszmákról általában írok most néhány szótt, egy szerintem különösen szemléletes példával. Nemsokára lesz 3. rész is!

A Tranzakciók:Az emberi interakciók tranzakciókból állnak. Minden tranzakciónak két része van: az inger és a válasz. Az egyes tranzakciók általában egy nagyobb készletbe tartoznak. Néhány ezek közül a tranzakcionális sorozatok vagy készletek közül lehet direkt, produktív és egészséges, de lehet indirekt, destruktív és egészségtelen is. Berne kiegészítő, keresztezett és rejtett tranzakciókról beszél.

A rejtett tranzakciók esetében ugyanazon időben két üzenetet küldünk. Az egyik ezek közül nyílt vagy társadalmi szintű üzenet, a másik pedig rejtett vagy pszichológiai szintű üzenet. Ez lesz az, ami a játszmák alapjául szolgál.

A játszma  tehát kiegészítő, rejtett tranzakciók folyamatos sorozata, amely pontosan meghatározott, előre látható kimenetel felé halad. Leíró módon: nemegyszer ismétlődésekbe bocsátkozó, a felszínen hitelt érdemlő, rejtett indítékú tranzakciók ismétlődő készlete. Köznapibb nyelven: csapdás vagy "trükkös" lépések sorozata. A játszmákat két fő ismertetőjegy világosan elkülöníti az eljárásoktól, a rituáléktól és az időtöltésektől: 1. a rejtett jelleg és 2. a nyereség. Az eljárások lehetnek sikeresek, a rituálék hatékonyak, az időtöltések hasznot hajtók, de meghatározásánál fogva mind a három nyílt; járhatnak versengéssel, de sohasem konfliktussal, a befejezés lehet feltűnést keltő, de sohasem drámai. Ezzel szemben minden játszma alapvetően tisztességtelen, kimenetele pedig nem csupán izgalmas, hanem drámai jellegű. A játszmák alapvető jellegzetessége, hogy bennük a sztrókok cseréje rejtett, kerülő úton történik. A játszma a tranzakciók visszatérő sorozata, van kezdete, közepe, vége, és van haszna. A játszmák haszna egyszerűen megfogalmazva az a rejtett nyereség, mely motiválja a játékosokat a részvételre..

A Játszmák általános képlete: Horog + Gyenge pont = Válasz -› Átkapcsolás -› Szembesülés -› Kiegyenlítés, azaz H + Gy = V -› Á -› Sz -› K

Berne a játszmákat kétféle módon definiálta:

Eric Berne és az Emberi Játszmák c. könyv: Gyakorlatilag ez volt az a könyv ami az igazi áttörést meghozta Eric Berne életében, aki amúgy pszichoanalitikusként kezdte pályafutását, de aztán különböző okokból kifolyólag egy saját módszeren kezdett el dolgozni, és végül otthagyta az iskolát. Az emberi játszmákat elsősorban a szakmabelieknek szánta, mint segédkönyvet, de olvasmányos megfogalmazása és könnyen érthetősége miatt (saját és kiadója legnagyobb meglepetésére) a laikus közönség körében is nagy sikerre és általános ismertségre tett szert, napjainkra pedig a legismertebb pszichológiai könyvek egyike. Oriási siker lett, és azt hiszem, hogy valóban olyan dolgokat tartalmaz, ami mindannyiunk életében hasznos lehet. Személyszerint én amióta elolvastam teljesen máshogy tekintek az eddig kissé furcsának tűnő emberi kapcsoaltaimra, és ami mégfontosabb: a saját működésemre.... [...] Bővebben!

Elképesztő a (felnőtt) mártír magyar válogatottat nézni mostanában. Lehet, hogy ezzel egyedül én vagyok csak így, de valahogy úgy érzem, hogy szinte mindegy hogy kivel játszunk, szinte mindig megjósolható, hogy milyen forgatókönyv szerint zajlik majd a meccs. Persze van néhány különböző verzió, de mostanában (hogy nálunk nagyobb csapatok ellen játszunk) ez körülbelül úgy néz ki, hogy lelkesen, de már az első perctől szemmel láthatóan némi önbizalomhiánnyal elkezdjük a meccset. Itt még kialakítunk mi is néhány helyzetet, de valahogy az utolsó passz mindig rossz helyre megy, vagy meglepően sok kapufát rugunk. Persze az is gyakori, hogy a két játékos egyszerűen csak nem értette meg egymást… „Nembaj srácok! Az elején még mindenki ideges!“ – mondja a kommentátor, miközben már Ő is érzi, hogy ez bizony necces lesz (utána az első gól után ezért is temeti el örökre a csapatot, és ezért beszél alapból arra, hogy hú egy döntetlen már nagy eredmény lenne, de ez most egy másik kérdés). Emellett persze az ellenfél is támad rendületlenül. A védőink többnyire helytállnak és szögletre hárítanak. Egészen a 20-25.percig, mikoris megkapjuk az első gólt. Itt történik a törés, vagy inkább úgy is mondhatnám, hogy beteljesül a jóslat. A károgó szakértők/kommentátorok által sokat hangoztatott magyar átok ismét lesúlyt és megint futhatunk az eredmény után. Általában ilyenkor kapunk még 1 gólt vagy azonnal, vagy valahogy kihúzzuk a félidő végéig amikor a lefújás előtt  jön egy védelmi hiba és becsusszan a második. Utána jön a második félidő. Találgatunk, hogy mit mondhatott a srácoknak a szerencsétlen szövetségi kapitány. Némi „álreménnyel“ várjuk a második félidőt ahol kb. 2 perc után kirajzolódik a helyzet. Labdabirtoklás kb. 70% az ellenfél javára és jön a végeláthatatlan szenvedés. Az ellenfél rendületlenül támad, mi pedig védekezünk... [...] Bővebben!

Néhány szót szeretnék írni a pozitív pszichológiáról általában. Később majd egy kicsit mélyebben is szeretnék foglalkozni a dologgal egy-két további bejegyzésben, de most a legfontosabbak emelném csak ki. Amúgy ahhoz képest, hogy mennyire jelentős (lehet), ez egy hihetetlenül fiatal tudományág.

Az utóbbi 1-2 évtizedben kezdtek el igazából a másik irányból közelíteni a pszichológia felé. Ez az oldal nem más mint a boldogság, ahelyett, hogy a betegségekkel és problémákkal foglalkoznánk. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy az eddigi pszichológiai kutatások és irányzatok semmit sem érnének, hanem pont az ellenkezőjét. A pszichológia eljutott arra a szintre, hogy újabb területeket is meghódítson. Technikailag és elméleti szempontból is eljutottak oda a pszichológusok, kutatók, hogy valóban bizonyítani, és értelmesen kutatni tudják a boldogság okait, tényezőit és hatásait az emberre.

Természetesen rengeteg recept van erre már nagyon régóta. Gondoljunk csak a vallásokra, vagy a rengeteg tréningcégre, illetve a személyiségfejlesztő irodalom szerteágazó mivoltára. Itt az a különbség, hogy itt nem szimplán személyes tapasztalatok alapján következtetnek bizonyos „boldogságelvekre” a kutatók, hanem valóban komoly fiziológiai és lelki vizsgálatokat végezve célirányosan próbálják megmagyarázni a boldogság fogalmát, és annak okait. Ez egy igencsak vitatott terület, és nagyon régóta nem tudnak mit kezdeni vele. Most viszont van egy világméretű mozgalom, megmozdulás, mely felkeltette a pszichológusok, tudósok figyelmét, és azt gondolom, hogy oriási eredményeket fog felmutatni az elkövetkező évtizedekben... [...] Bővebben!

Mostanában igen felkapott és rengeteg tárgyalt téma a média és annak hatásai a társadalomra, a fejlődésre és a szocializációra. A média és a kommunikációs eszközök nem csak szocializálnak, hanem az egyént és a gyerekeket körülvevő szűkebb szocializációs közegek is tágabb hatásuk alatt állnak. A szülők, tanárok, iskola sem szeparálható el teljesen, hiszen ezek is valamilyen szinten a média hatása alatt állnak, ők pedig a gyerekekre és ezáltal az ő szocializációjukra is bizony hatnak. Persze teljesen általános manapság, hogy a médiát használjuk tájékozódásra, információszolgáltatásra, de ami még lényegesebb, hogy ez egy értelmezési keretet is ad a világ dolgaihoz, vagyis megmondja, hogy hogyan kell értelmezni a bennünket körülvevő dolgokat, illetve milyen attitűdök helyesek...

Az érzelemkutatás talán a legérdekesebb elméleti és kísérleti területek egyike. Gyakorlatilag ez a téma annyira heterogén, illetve sokoldalú, hogy dunát lehetne rekeszteni az ezzel bármilyen szinten is összefüggő elméletekből. Néhány alap megközelítést szeretnék megemlíteni az érzelemkutatás alapjainak lefektetőitől. Aztán később valószínűleg lesz majd folytatás is.

Az alap koncepciók:

Charles Darwin (ki más?) – Az ember és az állat érzelmeinek kifejezése:

                Őt az érzelemkifejezések, mint az ember faj evolúciójának lehetséges bizonyítékai, az emberi viselkedés és más állatok viselkedésének folytonossága és az elme fizikai alapjai érdekelték. Széles fronton vizsgálódott. Az állatok érzelemkifejezései mellett megfigyelte a felnőtt emberekét és gyerekekét is. Sőt ő volt az első akik távoli országokban élő misszionáriusok segítségével különböző kultúrákat is összehasonlított különböző szempontok szerint azt vizsgálva hogy az érzelmek és más viselkedések mennyire univerzálisak.

Az érzelmek olyan szokásokból származnak, amelyek valaha, az evolúciós vagy egyéni múltunk során hasznosak voltak. Reflexszerű mechanizmusokon alapulnak, függetlenül attól, hogy hasznosak-e vagy sem és az eredeti szokásoknak megfelelő körülmények között akaratlanul kioldódnak.

Darwin felismerte, hogy érzelmeink primitív minőséggel rendelkeznek. Kapcsok, amelyek összekötnek bennünket múltunkkal: fajunk múltjával és egyéni történelmünkkel is. Nem állnak teljesen akaratlagos szabályozás alatt. Bár segítik az emberek közötti kommunikációt, egyben állati és gyermeki gyökereinket is jelzik.

William James:

                Szerinte hétköznapi elképzelésünk, mely szerint, ha átélünk egy érzelmet, az egy bizonyos fajta tevékenységre ösztökél bennünket meglehetősen téves. Ő pont fordítva vélekedik erről. A félelem azoknak a változásoknak az észlelése, amelyek a testünkben lezajlanak, miközben ezekre a tényekre reagálunk. A félelem érzése a remegés, futás és így tovább érzése, vagyis az észlelt dolgokra adott testi válaszaink érzése.

Erre épül a James-Lange elmélet is ami azóta is meghatározza az érzelemkutatást: Az érzelmek közül néhány (szerinte ezek az ún. közönséges érzelmek) testileg is megmozgatnak bennünket. Pl. remegünk vagy izzadunk, szívünk kalapál stb… Az érzelmek nem halványak vagy lényegtelenek. Az érzékelőrendszer egy része mintegy a belsőnkre irányul.  Ezek gyakorlatilag a testi szorongásos tünetek.

 „ Ha elképzelünk egy erős érzelmet, aztán megpróbáljuk kivonni ennek tudatosságából testi tüneteinek minden érzését , akkor azt találjuk, hogy semmink nem maradt.”

Bebizonyosodott kísérletesen is, hogy az általa közönséges érzelmeknek nevezett érzelmekhez testi zavarok társulnak, és ezek a zavarok gyakran olyan erősek is lehetnek, hgy ők maguk keltenek félelmet. Az érzelmek tehát megrázzák testünket ezzel jelezve nekünk, hogy valami fontos dolog történik.

James azt is állította, hogy az érzelmek adnak „színt” és „melegséget” élményeinknek.

Sigmund Freud (ki más?):

                Három fontos elmélete volt az érzelmekkel kapcsolatban: az érzelmi traumák elmélete, a belső konfliktusok elmélete és a kényszerbetegségek elmélete.

Érzelmi traumák elmélete: Első felismerése az volt, hogy bizonyos , általában szexuális jellegű események olyan károsak lehetnek, hogy pszichológiai sebeket hagyhatnak, amelyek életünk többi részét is befolyásolják.

Az érzelmek nem mindig egyszerűek. Gyakran homályosnak érezzük őket, vagy nem értjük a hatásaikat. bizonyos érzelmek jelentésükkel együtt csak akkor válnak érthetővé, ha kifejezzük őket, ha egy másik személynek beszélünk róluk, vagy gondolkodunk róluk. Ez a megközelítés adja az alapját a freudi pszichoterápiának.

A pszichoterápia alapja az érzelmekre irányított figyelem. Azokat az érzelmeket, amelyek nagyon zavaróak vagy bénítóak lehetnek, tüneteknek nevezik. A tünetek fenntartják érzelmi alapjaikat, bár ezek gyakran intenzívebbek és tartósabbak,mint a hétköznapi érzelmek.

Freud alapgondolata az volt, hogy az elme, szándékosan vagy akaratlanul véd bennünket a kellemetlen érzelmektől. Ezeket nevezte elhárító mechanizmusoknak. Azok a kutatok (pl. Lazarus) akik kiterjesztették Freud elgondolásai a stresszt okozó események kezelésére, az eseménnyel való megküzdésről vagy az érzelmekkel való megküzdésről beszélnek.

Az érzelemkutatás filozófiai gyökerei:

Az emlékezetkutatás számomra két legérdekesebb területe az amnézia és a különböző disszociatív zavarok vizsgálata. Ezekről szeretnék most egy kis képet adni a teljesség igénye nélkül.

Amnézia, vagyis az emlékezet teljes vagy részleges kiesése:

Az amnéziát alapból két részre osztják.

1.Retrográd amnézia: Az amnéziát előidéző esemény előtt megtörtént dolgoknak az elfelejtését jelenti:.

2.Anterográd amnézia: Az esemény után történtek megjegyzésének folyamatos képtelenségét jelenti.

Az anterográd amnézia gyakorlatilag súlyos tanulási zavart jelent. Minden olyan típusú információ rögzítése, ahol folyamatok elemzéséről, mint kivonatokról reprezentációt kell készíteni nehézségbe ütközik. Az egyik tipikus eset egy bizonyos KC nevezetű kísérleti személy esete.

KC esete: Endel Tulving kísérleti személye volt. Nála nem az időben van kiterjesztve az amnézia. Hogyha ugyanabban a feladatban marad akár több órán keresztül is képes felidézni. Ha elterelődik, akkor teljesen eltűnik a dolog. Vagyis egy általános „pufferben” képes megtartani az információkat. Ez a puffer a viselkedés célja köré szerveződik. 

Az anterográd amnézia oka, hogy az információ nem képes tovább jutni a hosszú távú emlékezetbe (temporális lebeny és a középagy sérülései esetén jelentkezik).

A tipikus amnéziásnak normális a szókincse. Rendelkezik a világra vonatkozó általános ismeretekkel, és általában nem mutat intelligencia veszteséget. Nem esik nehezükre emlékezni régi perceptuális és motoros készségekre, vagy újakat megtanulni (pl.: olvasás, cipőfűző megkötése).

Disszociatív zavarok:

Disszociatív elkóborlás:
[...] Bővebben!

Azthiszem a zeneterápia egy nagyon érdekes módszer, ami egyelőre még nem annyira népszerű mint lehetne. Egyre inkább az bizonyosodik be, hogy komoly eredményeket lehet elérni vele. Összegyűjtöttem pár érdekesebb kutatást is ezzel kapcsolatban:

A Zeneterápia során a képzett zeneterapeuta egy tervezett folyamatban használja a zenét vagy zenei elemeket (hang, ritmus, dallam, harmónia, dinamika) annak érdekében, hogy elősegítse a kommunikációt, kapcsolatokat, tanulást, kifejezést, mobilizációt, szervezést, szerveződést. Ezek mellett pedig terápiás hatást gyakoroljon fizikai, emocionális, mentális, szociális és kognitív területeken. A zeneterápia célja, hogy az egyén lehetőségeit feltérképezze és / vagy sérült funkcióit helyreállítsa, így jobb intrapszichés és/vagy interperszonális integrációt tegyen lehetővé, s a prevenció, rehabilitáció vagy kezelés következtében az egyén minőségileg jobb életet élhessen.”

Transzperszonális pszichológia

A transzperszonális pszichológia egy felettébb érdekes és megfoghatatlan pszichológiai irányzat, ami az utóbbi években igencsak népszerűvé vált. Ez a gondolkodásmód a humanisztikus pszichológia berkeiből nőtte ki magát, és önálló és egyre meghatározóbb iránnyá és kutatási területté vált az utóbbi időben.

Célja olyan eddig keveset vizsgált területek pszichológiai vizsgálata és alkalmazása a pszichoterápiában, mint például a spiritualitás, transzcendencia, miszticizmus, módosult tudatállapotok.

Fő területei:

• Tudatállapotok és módosult tudatállapotok
• Magasabb vagy végső emberi lehetőségek
• Állapotok az egón, a személyiségén túl
• Transzcendencia
• Spirituális

Amellett, hogy nyilván ezen a területen is volt használható és egészen átfogó tudás és szemléletek sokasága már az ókorban is, talán Jung analitikus pszichológiájának alapjait tekinthetjük a modern transzperszonális pszichológia kiindulási pontjának. Bár a transzperszonális pszichológia művelői  többnyire Jungot nem ismerik el, mégis ő volt az aki először általános lelki energiáról beszélt a freudi libidó (ami nála szimplán szexuális energia) fogalma kapcsán...

A transzperszonális pszichológia egyik úttörője Abraham Maslow...

A mai posztom egyfajta reflektálás lesz, ugyanis Kurei gyakorlatilag megírta azt a bejegyzést amire én is készülök egy ideje az Ingyen Japán Életforma blogban :) Ebből fogok szemezgetni,  és egy picit a saját gondolataimat hozzáfűzöm.

Tehát először is mindenkinek javaslom, hogy olvassa el először ezt: http://ingyenjapan.blogter.hu/344020/a_harcos_utja_2_-_mi_is_a_megvilagosodas

A megvilágosodással nagyon sok keleti filozófia, a pszichológia és gyakorlatilag minden vallás amivel eddig találkoztam foglalkozik, és úgy látom, hogy az alapelvek és a megvilágosodás különböző definíciói tekintetében sokkal nagyobb az egyetértés mint azt gondolnánk. A szituáció adott: Vagyok én és van az univerzum. Egy-két kérdés a sok közül például, hogy "Hol a helyem itt? Hogyan tudok a lehető leginkább elégedetté válni magammal, produktív lenni,  és sikeres?" Na ezek azok a kérdések, amit soha az égvilágon nem fog megválaszolni senki nekünk, ígyhát magunknak kell ezekre rájönnünk.

Én valahogy így fogom fel a megvilágosodást. A megvilágosodás egyfajta öröm, nyugalom, béke önmagammal és a világgal. Jelenti a képességet a saját érzelmeink kontrollálására és egy általános hozzáállás folyamatos szintentartására... 
[...] Bővebben!