A Szerelem, pasta, tenger tranzakcióanalitikus elemzése

Eric Berne

Az alábbi cikk a Pszichologia.com Filmklub 3. vetítése utáni előadásán hangzott el Birtalan Balázstól, az ott elhangzottakat adjuk most közre minimális szerkesztés után. A cikk folyamatosan hivatkozik a filmre, így érdemes az elemzés előtt vagy utána megnézni. Röviden egy tradicionális olasz család életét mutatja, életüknek azt a periódusát, amikor két homoszexuális fiuk közül az egyik felfedi magát családja előtt. Vincenzo az apa, Tommaso a fiatalabb, Antonio pedig az idősebb fiú.

Világéletemben gyönge voltam arcfelismerésből. Így aztán ha egy filmnek egynél több szereplője van, ráadásul sok benne a vágás, akkor könnyen belezavarodok abba, hogy vajon az alak, akit épp nézek, ugyanaz-e, mint akit két perccel korábban más helyszínen, más szerelésben és más szögből mutattak. Minekutána sok szereplőnél a helyzetet bonyolítja annak megértése is, hogy ki kinek a kije, így aztán amikor pár napja megnéztem a filmet, utána nekiálltam feltúrni a netet, hogy az ismertetők és kritikák alapján meggyőződjek arról, hogy jól értettem-e egyáltalán, mi is a történet lényege.
Elolvastam vagy tíz recenziót, és megállapítottam: ahány írás, annyiféle értelmezés arról, hogy valójában miről szólt a film. Hogy mást ne mondjak, arra nézve sem volt egyetértés, hogy vajon a homoszexualitás kérdése fő- vagy mellékszál-e. És ettől nagyon megkönnyebbültem, mert most már ténylegesen felhatalmazva éreztem magam, hogy a film kapcsán arról beszéljek, amiről szeretnék. Márpedig semmi belső kényszert nem érzek, hogy a filmből épp a meleg vonalat ragadjam ki, és azon rugózzak, hogy e téren mennyire mély vagy sekélyes, újszerű-e vagy közhelyes, sztereotip-e, vagy sem. Számomra pillanatnyilag izgalmasabb kérdés, hogy mit lehet mondani a szereplőkről és azok egymáshoz való viszonyáról, ha a tranzakcióanalízis (TA) – szemüvegén keresztül nézzük meg a történetet.

Mi is az a TA?

Eric BerneA múlt század második felében megszületett TA  személyiség- és szisztematikus pszichoterápiás elmélet, amely a személyiség fejlődésével és a személyes változással foglalkozik”. Emellett a TA tekinthető kommunikációs elméletnek, pszichopatológiai elméletnek, és nem mellesleg komplex gyakorlati pszichoterápiás rendszernek. Megalkotója egy amerikai pszichiáter, Eric Berne, aki renegát pszichoanalitikus volt. A TA nagyon komoly szakszókincset alakított ki, számos egyedi fogalommal.

Énállapotok: Gyermeki, Szülői, Felnőtt

Az első ilyen fogalom az énállapot. Az énállapot-modell röviden azt állítja, hogy mi, emberek nem egyféleképpen létezünk a világban, hanem valamennyiünkben létezik több, egymástól megkülönböztethető megismerési, gondolkodási, érzelmi és viselkedéses mintázat. A TA nemzetközi emblémája egy hóemberre emlékeztet: a három egymáson nyugvó, karika az ember három alap-énállapotát szimbolizálja. Ezek fentről lefelé a következők: Szülői, Felnőtt és Gyermeki.

Szülői énállapot

Amikor Szülői énállapotban vagyunk, akkor oly módon észleljük a világot, úgy gondolkodunk, érzünk és viselkedünk, ahogy azt gyerekkorunkban saját szüleinktől (továbbá nagyszüleinktől, tanárainktól vagy más referenciaszemélyektől) láttuk. Azokat a mondatokat ismételjük, nélkülözve minden kritikai reflexiót, amiket hasonló szituációban ők mondtak; e mondatok egy részét ők is a saját szüleiktől és nagyszüleiktől örökölték. A Szülői énállapotban tároljuk előítéleteinket, sztereotípiáinkat, és a nagy életbölcsességeket arról, hogy milyen a világ, hogy milyenek az emberek, és hogy hogyan kell cselekednünk, ha boldogulni akarunk az életben. A filmben a nagyi posztumusz intelme: „Mosolyogj, ha rosszul érzed magad, ha inkább meghalnál“, jellegzetes Szülői tartalom. Ezt megerősíti az ige megválasztása, amivel ezt a maximát bevezeti: „Nicola megtanította nekem…” Vagyis ő ezt a gondolatot tanulta, átvette valakitől. Igaz, hogy már felnőtt korában, de egy olyan helyzetben, amikor épp Gyermeki énállapotban volt.

TranzakcióanalízisGyermeki énállapot

Gyermeki énállapotban saját gyerekkorunkat játsszuk újra. Ugyanúgy látjuk a világot és a többi embert, mint láttuk hatévesen vagy akár hathónaposan. Ugyanazok a hiedelmek uralják gondolkodásunkat, mint annak idején; ugyanazok az érzelmek borítanak el bennünket, és ugyanúgy viselkedünk. Tommaso, amikor szögre akasztotta tervét és behódolt apja akaratának, vélhetőleg ugyanazzal a riadt tekintettel nézett rá és ugyanazzal a mozdulattal húzta be a nyakát, mint tette azt kicsi bambino korában. A nagymama is egy kisgyerek önfeledt élvezetével tömte magába a sütit, szabad folyást engedve vágyainak.

Felnőtt énállapot

Vannak olyan helyzetek, amikor a valóságra reagálunk, úgy, ahogy az adott pillanatban az elénk tárul. Ez a Felnőtt énállapot sajátja. Ezzel kapcsolatban szilárdan tartja magát a TA populáris olvasatában egy félreértés: eszerint amikor Felnőttben vagyunk, akkor kizárólag gondolkodunk, híján az érzelmeknek és az értékrendnek, mivel ezek a Gyermeki, illetve a Szülői énállapot sajátjai. Ez ilyen formában nem igaz. Kétségtelen, hogy amikor Felnőttben vagyunk, akkor az itt és most-ra reagálunk, és e reakció gyakran problémamegoldást, gondolkodást jelent. Azonban Felnőttben is megfogalmazhatunk értékítéleteket, csak éppen nem előítéletek, hanem a ténylegesen megismert valóság alapján. És Felnőttben is átélhetünk mély érzelmeket. Csakhogy ilyenkor nem a gyerekkori érzéseinket éljük újra, a helyzetben teljesen inadekvát módon, hanem a jelen pillanat autentikus érzelmeit hagyjuk megnyilvánulni. Erre példa – legalábbis az én olvasatomban – Tommaso és Marco csókjelenete.

Az ember a másodperc töredéke alatt képes arra, hogy énállapotot váltson. Egy szép sorozatot figyelhetünk meg a film elején a vacsorajelenetben, amikor Antonio bejelentése nyomán Vincenzo viharsebesen lép át az önfeledten röhigcsélő Szabad Gyermeki énállapotból előbb a megrettent és a helyzetben tehetetlenül álló Alkalmazkodó Gyermekibe, innen felbőszült Kritikus Szülőibe, majd – egy látványos szívrohammal – vissza a kiszolgáltatott Alkalmazkodó Gyermekibe.

https://youtube.com/watch?v=Xmp6moyL-LU
Az angol feliratozás a cc gombra kattintva jelenik meg.

Hogy mikor milyen énállapotba lépünk, azt két tényező valamelyike határozza meg. Van ugyanis egy egészséges, és van egy egészségtelen verzió. Az egészséges verzióban az énállapotot megválasztó tényező mi magunk vagyunk: saját autonóm, Felnőtt döntésünk alapján lépünk át Szülőibe vagy Gyermekibe, illetve maradunk Felnőttben – ahogy azt a helyzetben épp a leghasznosabbnak ítéljük.

A sorskönyv

Az egészségtelen verzióban az aktuális énállapotot megválasztó tényező az ún. sorskönyv. Az énállapot mellett a sorskönyv a TA másik kulcsfogalma.

A magyar sorskönyv szó az angol script költői fordítása. Miután a használata már megszilárdult, nincs értelme jobb szót keresni rá, mindenesetre a „forgatókönyv” talán világosabban visszaadná, miről is van szó. A forgatókönyv előre meghatározza, hogy milyen is lesz majd az elkészült film: tragikus, komikus vagy unalmas; milyen szereplők kerülnek elő benne, milyen ismétlődő motívumai lesznek, s végül, hogy milyen lesz a végkifejlet. A sorskönyvvel ugyanez a helyzet, hangsúlyozva, hogy annak írói mi magunk vagyunk. Pontosabban voltunk, még gyerekkorunkban. A sorskönyv ugyanis definíció szerint egy gyerekkorban készített, nem tudatos életterv, amely egy meghatározott végső cél felé tart. Ezt az élettervet szüleink – ugyancsak tudattalanul – megerősítik, mi pedig életünk későbbi eseményeit úgy alakítjuk, hogy hajdan meghozott döntéseinket igazolják. Ez nagyon leegyszerűsítve azt jelenti, hogy ha valaki – a szülei visszajelzései alapján – hatéves korára eldöntötte magáról, hogy ő egy semmirekellő, értéktelen alak, akkor felnőttként nagy energiákat fog megmozgatni annak érdekében, hogy ezt a korai döntését újra meg újra bebizonyítsa saját magának, és nagy biztonsággal fogja megtalálni azokat az élethelyzeteket, amelyben ismételten megélheti: „Én egy rakás szar vagyok.” Az ilyet nevezik vesztes sorskönyvnek. Persze létezik nyertes sorskönyv is, amikor valaki azon korai döntését erősíti meg újra és újra, hogy „én tök jó vagyok úgy, ahogy vagyok”. Csak éppen erről kevesebb szó esik a szakirodalomban, mert akinek nyertes sorskönyve van, az ritkán köt ki pszichológusnál.

A sorskönyvünket tehát mi magunk írjuk gyerekkorunkban, de a tartalmát nem teljesen az ujjunkból szopjuk, hanem a szüleinktől (vagy más fontos felnőttektől) kapott ún. sorskönyvi üzenetek alapján. A film simán lehetne a TA állatorvosi lova, vegyük annak bármelyik megközelítési módját. Engem mégis az fogott meg benne leginkább, hogy milyen gyönyörűen tetten érhetőek benne a sorskönyvi üzenetek.

Gátló parancsok

A sorskönyv gerincét az határozza meg, hogy a kisgyereknek mit nem szabad, illetve ezzel szemben mit kötelező tennie. Ne verbálisan megfogalmazott tilalmakra és utasításokra gondoljunk, hanem olyan témákra, olyan mintázatokra, amelyek ismételten felbukkannak a szülők kommunikációjában, kezdve az első hónapokkal. A közvetítő közeg többnyire az érintés vagy annak hiánya, az anya mosolygó, nyugodt vagy épp szomorú, feszült arca stb. A kisgyerek a maga mágikus világképével e jelenségeket úgy dekódolja, mint feltétel nélkül érvényes szabályokat. Azon szabályokat, amelyek tilalmakat közvetítenek, a TA-ban gátló parancsoknak nevezzük. A gátló parancsok formalizált megfogalmazása a Tízparancsolat feelingjét idézi, pl. „Ne légy gyerek!”, „Ne nőj fel!”, „Ne légy sikeres!”, „Ne légy egészséges!”, stb. Azzal a különbséggel, hogy amíg isteni parancsolatból csupán tíz van, addig sorskönyvi gátló parancsokból a TA teoretikusai tizenkettőt számláltak össze.

Az a két gátló parancs, amely a filmből – az én értelmezésem szerint legalábbis – lépten-nyomon visszaköszön, a következő: „Ne légy önmagad!”, illetve „Ne érezz!” Ezek egymást erősítve hoznak létre olyan karaktereket, mint pl. Tommaso, aki apja kívánságára simán keresztüllép saját szükségletein, és jószerével föl se merül benne, hogy önnön érzéseit jogában állna megélni, urambocsá, nyílt kommunikációval kifejezni. A gátló parancsok a szüleink Gyermeki énállapotából adódnak át – ahogy láttuk, nonverbális úton – a mi Gyermekinkbe. Ha tehát valakinek az életében felismerhető egy gátló parancs, jogos a feltételezés, hogy ugyanez valamelyik szülője életében is meghatározó erővel bír. És valóban, abból az epizódból, ahol Vincenzót a szeretőjével látjuk, gyaníthatjuk, hogy ő sem azt az életet éli, amit szeretne. És persze ha visszamegyünk még egy generációt, akkor ott a nagyi, aki az egész életét más valakivel élte le, mint akivel szerette volna. És az előbb már idézett maximája, miszerint „Mosolyogj, ha rosszul érzed magad”, tankönyvi példája lehetne a „Ne érezz!” parancsnak.

Episcript, ellentétes sorskönyv

Létezik egy különösen erős sorskönyvi üzenet, amit úgy hívnak, hogy episcript. Ez a „forró krumpli” jelensége, amikor a szülő azzal a ki nem mondott melléküzenettel adja tovább a gátló parancsot, hogy „Vidd el te a balhét; ha ez veled történik meg, akkor én megúsztam!” A filmben a családtagok pontosan így adják kézről kézre az említett „Ne légy önmagad!” parancsot. A nagymama továbbadta Vincenzónak, és már viszonylag kiszabadult a bűvköréből. Már egész autonómnak érzi magát, és olyan bölcsességeket fogalmaz meg, mint „Ha mindig azt tennénk, amit mások szeretnének, nem érné meg élni” és „Kövesd el a saját hibáidat. Így csinálják azok az emberek, akik boldogok akarnak lenni”. A sorskönyvéből mégsem sikerül kitörnie, és ezt pont a történetének vége mutatja, ami, akármilyen idilli is a körítés, mégsem egyéb, mint színtiszta öngyilkosság.

A nagyi nem az autonómiát választotta, hanem az ún. ellentétes sorskönyvet, aminek a lényege, hogy – utat engedve a Lázadó Gyermeki énállapotnak – szántszándékkal, homlokegyenest az ellenkezőjét tesszük annak, mint ami az eredeti sorskönyvben volt. „Még hogy ne legyek önmagam? Egy frászt! Csak azért is önmagam leszek, akár olyan áron is, hogy beledöglök!”

Az ellentétes sorskönyv másik példája a nagynéni, aki szembeszállva a „Ne légy önmagad!” paranccsal, az első jöttment szélhámossal elszökik Londonba, hogy ott aztán hoppon maradjon.

Vincenzón azt látjuk, hogy ő is továbbdobja a forró krumplit a gyerekeinek, és majd belepusztul, annyira szeretné hozni az önmagával tökéletesen rendben levő családapa képét. Az, hogy ez sehogy sem akar neki összejönni, azt támasztja alá, hogy a sorskönyvi átok továbbpasszolása csak látszat-autonómiát hoz, mint a nagyi esetében is.

A forró krumplitól való megszabadulás leglátványosabb példája természetesen az, amikor Antonio adja át öcsikéjének az átkot azzal, hogy „inkább te pusztulj bele, mint én” (a fenti videó első pillanatai ezt a jelenetet örökíti meg, először a fiatalabb fiú szeretne szólni – a szerk.). Ez ugyan nem a hagyományos szülő-gyerek vonal követése, de a mechanizmus oldalirányban is működhet, és sok családban láthatjuk, hogy valóban működik is.

Valahogy úgy illene befejeznem, hogy „nagyjából ennyit akartam elmondani”, de ez nem teljesen igaz, mert amint mondtam, ez a film nyugodtan lehetne a TA állatorvosi lova. Az énállapotok és gátló parancsok feltárása mellett a szereplők viselkedését és kommunikációját elemezve számos más, tranzakcióanalitikus fogalmakkal leírható mintázatra bukkanhatnánk. Úgyhogy az „ennyit akartam elmondani” helyett maradjunk annyiban: ennyi fért bele negyedórába.