Beszélgetés Menis Yoursyval, az Esszencia Szemináriumok alapítójával

menis yousry psyhotherapist

A nagy nemzetközi önismereti tréningek mintájára éltre hívott Esszencia Szeminárium vezetőjével, Menis Yousry-val beszélgettem Budapesten tartott csoportja után. Az egyiptomi származású, Londonban élő családterapeutát kultúrákról, önismeretről, szektásodásról, személyes életútjáról kérdeztem.

V.I.: A gyökereid felől szeretnélek kérdezni: egyiptomi származású vagy, amit különlegesnek találok, mert nem nagyon hallottam még közel-keleti pszichológusokról.

Menis Yousry: -Igen, valóban. Nagyon érdekes észrevétel. Azt hiszem, ez azért van, mert Egyiptomban és az arab világban, a Közel-Keleten baj van a pszichológiával és a pszichoterápiával. Ha ezen a vidéken jársz, nagyon valószínűtlen, hogy pszichológussal találkozz. A doktorok és a pszichiáterek sokkal gyakoribbak, mint a pszichoterapeuták. Az én véleményem az erről, hogy a pszichoterápia bizonyos értelemben egy új vallás, legalábbis így is fel lehet fogni. Ez pedig erősen ütközik sok ottani ember vallási nézeteivel. Félreértés ne essék: nem gondolom, hogy a pszichológia ne férne meg a kultúrák hagyományos vallásaival. De mély élményekhez és bizonyosságokhoz juttathat, ami vitára és kételkedésre sarkallhatja az embereket. A vallási dogmák pedig nehezen viselik ezt el. Magyarország viszont egyre inkább demokratikus ország, és egyre erősebben csatlakozik a nyugati világhoz. Az önismereti munkához pedig demokrácia szükséges, ahol az ember elmondhatja valós érzéseit, véleményét – bármilyen fenyegetettség nélkül. Tehát Egyiptomban, az arab világban nem csinálnám ezt a munkát, mert nem lennék biztonságban. Nem turistaként jöttem Angliába, hanem mert nem akartam háborúban élni. Szeretem a keleti embereket, a kultúrát, de nem gondolom, hogy ki tudna bontakozni abban a világban egy olyan ember, mint én. Visszatérve a gyökereimhez: nem Egyiptomban, hanem Londonban kezdtem pszichológiával foglalkozni.

Egy apró tetoválás van a csuklódon, mi ez?

Egyiptom ma már muzulmán ország, és kevesen tudják, hogy ősi keresztény ország volt régebben. Ma már törpe kisebbségben élnek benne a keresztények, és szokás köztük, hogy ezzel a tetoválással különböztessék meg magukat a többségtől. Amikor 11 éves voltam, és a bazárban sétálgattam, megtetszett az ötlet, hogy nekem is legyen egy ilyen kis tetoválásom. Nem a vallásosság miatt, inkább csak heccből. Illetve ha jobban belegondolok, anyám elleni lázadás volt, aki akkor tért át muzulmán vallásra, hogy ezzel is elhatárolódjon apámtól. Mindenesetre apám nagyon dühös lett rám, azt sem tudta, mit kezdjen velem, mert az igazság az, hogy ez a tetoválás inkább a szegény, régimódi, egyszerűbb emberek között dívott.

Az elődadásodban nagyon érdekes dolgot mondtál Nagy-Britannia tudatosságáról.

– Igen, azt mondtam, hogy Nagy-Britannia bizonyos szempontból a világ jövőjét reprezentálja. Emlékeztet az ősi Egyiptomra. Nagy-Britanniában a különböző kultúrák egyenlősége kiemelkedő. Nem idegen vagy, ha ott élsz. Lappangva jelen van mindenki fejében az a nagyon magas rendű tudás, hogy a nemzetiség, vallás, kultúra nem határozza meg önmagában, hogy ki vagy – a tulajdonságaid és teljesítményed az, ami meghatározó. Sajnos sok országban az vagy, ami a vallásod. Vagy ami az etnikumod, hited. Például sok egyiptomi azt hiszi, hogy a nyugati emberek okosabbak nála. Talán Magyarországon is vannak, akik ezt gondolják. Amikor Londonban tartok előadást, mindenki elfogad tanárként, függetlenül a származásomtól. Egyiptomban ez nem történhet meg, ott inkább felnéznek a nyugatiakra – és lenézik önmagukat.

Maga az Esszencia Szeminárium is Londonban született, ez volt az a közeg, ahol hatalmas tudást halmoztak fel a pszichoterápiás, önismereti munkáról, ahol rengeteg magas szintű információ elérhető az emberek számára. Más országban nem biztos, hogy létre tudott volna jönni ez a Esszencia Szeminárium.

Vannak ugyanakkor, akik azt mondják, hogy ezekben a fejlettebb országokban több a magányos, boldogtalan, céltalan ember, és ezért ilyen erős ott a pszichoterápia.

– Anglia nagy hátránya – hiszen hátránya is van, nem csak előnye – az individualizmus. Minél keletebbre megyünk, annál inkább a csoport a fontos, és nem az egyén. És ahogyan nyugat felé haladunk, úgy kezdenek felbomlani a csoportok, és minden az egyénekről kezd szólni. A csoport hatása eltűnik, de ezzel együtt a csoport támogatása is. Bizonyos szempontból tehát a terápia átveszi a csoport helyét. Ahol egy egyént támogat a párja, a gyerekei, a nagyapja, nagyanyja, nagynénik, nagybácsik – ott könnyen átvészelhetőek a krízisek. Angliában senkinek sincs ideje a másikra. Akivel ilyenkor beszélni tudsz, az a terapeuta. Az a jó, ha egyensúlyban van a csoport-kultúra és az inividualista kultúra. Mert az individualista nagyon elszigeteltté és magányossá tesz, de a csoportkultúra hatalmas nyomást helyez az egyénre, ami visszafogja a teljesítményt. Például Magyarország is bizonyos szempontból átmenetben van csoportkultúrából egyéni kultúrába.


Miből látod ezt?

-Van egy vallási hagyomány, ami egész Európában jelen van valamennyire. Vannak tradíciók is. Bulgária például épp annyira kelet, mint nyugat. A szemináriumok végén az emberek csoportokban táncolnak. Magyaroszág nyugatibb. Svédország totálisan individualista, amitől sok ember szenved is: sok a depressziós, sok az alkoholista, mert nincsenek kapcsolataik. Nagy-Britannia és Amerika előnye az például Svédországgal szemben, hogy rengeteg kultúrát beenged magába, és ez segít kiegyensúlyozni az individualizmusát. Oroszország nagyon nagy, a Szibériában tartott szeminárium tanulságai szerint hasonlít Bulgáriára: félig keleti, félig nyugati ország. Moszkvában nem tartottam tréninget, de ez az érzésem, hogy ott a nyugati mentalitás van túlsúlyban, hasonlóan Magyarországhoz.

De talán ez az anyagi helyzetről is szól: minél szegényebbek az emberek egy országban, annál közelebb mennek egymáshoz az emberek. És minél gazdagabbak, annál több lehetőségük van arra, hogy kielégítsék igényeiket, de közben magányosak lesznek. Számítógép, internet, mozi, videójátékok, rengeteg termék, ami fogyasztható, mind eltereli a figyelmet a másikról.

 


Az egyik barátnőm féltékeny volt a számítógépemre, amit egy kicsit komikusnak tartottam…

– Pedig nem te vagy az első, sokan jönnek hozzám ilyen élethelyzettel, persze ennek vannak szintjei. A férfiak szerezni akarnak, bármiről is legyen szó, él bennük a vadászösztön. És az internet kimeríthetetlen mennyiségű megszerezni valót nyújt. A nők viszont inkább a megtartásra vannak beállítódva. Én évek óta viccelek arról, hogy kapcsolatban élek a laptopommal.

Akkor én is megnyugodtam :) Arról is meséltél egy előző szemináriumon, hogy több országban is játszottál egy olyan játékot, amiben nyertes-nyertes vagy vesztes-vesztes helyzetbe kerülhetnek a résztvevők, attól függően, hogyan döntenek. Mik voltak a tapasztalataid?

-Az volt a tapasztalatom, hogy nyugaton több volt a nyerő-nyerő kimenetel, míg keletebbre több volt a versengésből fakadó vesztes-vesztes helyzet. Ugyanakkor nyugaton sok képzésre, tréningre járnak az emberek, ami befolyásolja az eredményt, hiszen tudhattak a “helyes” megoldásról. Másrészt miután nyugat meghódította a világ nagy részét, rá kellett jönniük, hogy együttműködés nélkül működésképtelen az egész rendszer, tehát együtt kell működniük. A keleti kultúrák nem mindegyike ment át ezen.

A problémáink egyik forrása, hogy azt gondoljuk: különbözőek vagyunk másoktól. Pedig amikor a Szemináriumokra jönnek az emberek, gyakran felismerik, hogy nagyon hasonlóak a problémáink. De az ember hajlamos arra, hogy csapatokra ossza magát, és itt kezdődnek a háborúk. Ha mindenki elfogadja azt, hogy a másik is azt akarja mint én – szeretetet, elfogadást, biztonságot – akkor távolabb kerülnénk a háborús konfliktusoktól.

 


Sok ember úgy tekint az önismereti szemináriumokra, csoportokra, mint valamiféle szektára. Az egyik résztvevő úgy fogalmazta ezt meg találóan: gyanakodva várta, mikor jön a kecskeáldozat. Ami természetesen nem volt, de jól kifejezi az emberek bizalmatlanságát.

– Igen, ez minden ismeretlen dologgal így van. Amíg nem tudjuk, mi az, nem járjuk körbe, nem ellenőrizzük le, addig félelemmel szemléljük. Másrészt ha valaki nincsen kész a változásra, akkor akaratlanul is kerülni fogja az olyan helyeket, ahol változás történhetne vele. Azután sok hír szól szektákról, agymosott emberekről, és ezek egy része tényleg igaz, még ha fel is vannak fújva a média által. És van még egy dolog: minden mozgalom szektaként végzi, az Esszencia is, ha visszaélnek vele. Ha sok ember összegyűlik, és elkezd hinni valamiben, elkezd követni valamit, akkor az elmerevedhet, jó követők és rossz követők alakulnak ki.

Akkor mi lesz az Esszencia örökségével?

– Nincs örökségem. Ha valakit inspirált a munkám, akkor létrehozhat valamit, ami erre épül, és magasabb szintre emelheti. Van egy kedvenc filozófusom, Krishnamurti – nem tévesztendő össze Krishnával – aki azt mondta: “Minden forradalom jó. Kezdetben.” Minden szeminárium más és más, és gyakran mondom, hogy most ezt mondom, de lehet, hogy következő alkalommal már más lesz a véleményem. Ha megmerevedik a szerkezete, akkor eltűnik belőle az élet, a rugalmasság, a valóságra reagálás. Az Esszencia Szeminárium egyébként nem spontán jött létre, hanem 25 év különböző szervezeteknél végzett munka gyümölcse. Mindegyik szervezet azonos mintázatokon ment át: elérnek egy szintet, és korrupttá válnak. Amikor az emberek elkezdenek hinni az üdvözítő útban, akkor megszűnnek nyitottá válni, miközben a világ percről percre változik.

Persze ez egy nagyon kényes helyzet, hiszen a szervezéshez pénzre van szükség. Megpróbáljuk úgy megvalósítani a Szemináriumokat, hogy közben nagyon figyelünk arra, ne kezdjünk mechanikus tömegtermelésbe, ami veszélyeztetné az egész lényegét.

Azért is kérdezem ezeket, mert miközben sok ember számára különleges a jelentősége a találkozásotoknak, közben valahogyan sikerül elkerülnöd, hogy kultusz alakuljon köréd, ami nagyon szimpatikus.

– Bulgáriában sokkal nagyobb ez a Szeminárium, sokkal többen vesznek részt a szervezésben. Ott felmerült ez a vágy többekben is. De ha valaha is elfogadnám ezt a szerepet, akkor a végén elbuknék. Hiszen egy normális ember vagyok, aki hibázik. Miért tetszelegnék a tökéletesség álruhájában, amikor nem vagyok az. Néha elhagyom a páromat, vagy engem hagynak ott, hétköznapi dolgok történnek velem is. Emberek tudnak tanácsot adni másoknak, de megváltoztatni nem tudják a másikat. Egyre kevesebbet avatkozok be a munkám során, és folyamatosan arra törekszem, hogyan tudom az embereket olyan helyzetbe hozni, hogy rájöjjenek, mit kell tenniük. Mert azt hiszem, az a jó, ha az ember a saját megoldásait követi, mert nincsen recept és megoldás. Ez az, ahol az Esszencia végződik: amikor a szemináriumokon az emberek magukat facilitálják, maguk jönnek rá a megoldásokra, nagyon kis segítséggel, beavatkozással. Még mindig arra vagyunk kondícionálva, hogy van egy tekintélyes szakértő, aki majd megmondja nekik, mit kell tenni. Az én megoldásaim pedig az én életemen, az én traumáimon alapulnak. Tehát egyáltalán nem biztos, hogy az az, ami segít nekik.


Van egy kép a pszichológusokról: hogy belelátnak az emberekbe. Sokszor találkozom ezzel, gyakran beszélgetések kezdődnek így: Pszichológus vagy? Akkor most belém látsz? “Természetesen nem” – szoktam válaszolni. Ezért is meglepő, hogy milyen intuitívan találsz rá arra, mi a problémája az embereknek. Mintha életre keltenéd ezt az előbb említett pszichológus mítoszt. Mégis hogyan működik ez a “belelátás”?

IMG_8898

-Gyakran nagyon világosan látom, mi van az adott személlyel, és a testemben érzem, mi foglalkoztatja. Ez részben valamiféle adottság lehet, már gyermekkoromban is gyakran ilyen voltam. Amikor iskolás voltam, rengetegen lógtak velem. Sok ember akkor közelített hozzám, amikor problémájuk volt. Nem ijesztettem el őket, megbíztak bennem. Azt is éreztem, ha valakinek van valamilyen fájdalma, azt éreztem a testemben. Azt hiszem, erre mindenki képes egyébként.

Amikor a szemináriumokon hallgatok valakit, megpróbálom teljesen kiüríteni magamat, hogy semmi ne zavarja a figyelmemet. Aztán meg sok-sok éve vagyok családterapeuta, és számtalan sharinget hallottam már. Vannak olyan mintázatok, amit az emberek bizonyos helyzetekben mondanak, ezeket idővel meg lehet tanulni. Kicsit ahhoz hasonlít, mint egy doktor, aki nagyon gyorsan meg tudja mondani a tünetekből, hogy mi az ember problémája.
Például azok a nők, akik türelmetlenek, problémái vannak az önkontrollal, gyakran túl gyorsan nőttek fel, túl nagy volt a felelősség a vállukon, esetleg erősen kritizálta őket az édesanyjuk. Az esetek 80%-ában eltalálom, és aztán a kérdések is tovább segíthetnek. És néha csak úgy az eszembe ötlik valami. De ez nem valami mágikus képesség. Ami kihívást jelentett számomra, az elfogadni ezeket az intuitív megérzéseket, és megbízni bennük.

A legtöbb pszichológus úgy tartja, hogy ha van valamilyen megoldatlan, feldolgozatlan problémája, a eltérítheti a megérzéseit. Igaz ez szerinted?

– Igen, és ha valami saját magammal kapcsolatos dolog felmerül az esettel kapcsolatban, akkor azt gyakran el is mondom, hogy ne blokkolja, akadályozza a megérzéseimet. De nem gyónásként és nem is gyengeségből mondom el. Azért mondom el, mert így jobban megérti a
másik, mi is ez, s talán jobban el is tudja fogadni.


Az Esszencia Szemináriumnak van pszichoterápiás alapja is. Olyan terápiás iskolák módszerei, amiket a világ számos helyén ismernek, elfogadnak, gyakorolnak. Mesélnél ezekről?

– A Szeminárium 2 dologból tevődik össze. Valamiféle elméleti tudásból, és az én személyiségemből. Mindkettőn sok múlik, és az utóbbiról – megérzések, az én önismeretem, hitvallásom ezzel kapcsolatban – már beszéltünk. A tréningek során használok NLP-t, szociálpszichológiai kutatásokat, kognitív és viselkedésterápiát, pszichodrámát, családfelállítást, kommunikációs technikákat, Gestalt terápiát, és családterápiát. De ezek csak technikák, és nagyon fontos, hogyan elegyíti az ember, mikor mihez nyúl. A munka 80%-a nem a technika, hanem hogy hogyan csinálja az ember a technikát. Amikor szemináriumot tartok, arra törekszem, hogy elfogadással, együttérzéssel közelítsek minden problémára. De ez nem megy, ha az ember saját magát nem fogadja el. Nagyon egyszerű beszélni erről, de egy egész életre való feladat.

Mi volt a legnehezebb eseted szemináriumok során?

– Amikor Londonban megkérdeztem a csoportot, hogy hányszor kell még megölni Hittlert.

Ez volt a legnehezebb?

– Igen, mert majdnem mindenki elhagyta a Szemináriumot. Sok zsidó származású volt a szemináriumon. Természetesen az egyiptomi származásom is közrejátszott. De amit mondani akartam, az nem az izraeliek ellen szólt, nem is politikai dolgokról. Amit ezzel mondani akartam, az az, hogy mennyi ideig hordozzák még a haragukat, neheztelésüket. Sok zsidó származású pszichoterapeuta van, és meggyőződésem, hogy sokan a gyógyulás céljából válnak pszichoterapeutává.

Milyen szintjei vannak az Esszencia Szemináriumoknak? Ezek miben különböznek egymástól?

– Van alapkurzus, haladó kurzus és felső fokú csoport. Az alapkurzusok belekóstolnak az emberek, milyen önmagukon dolgozni, milyen kilépni a megszokott kerékvágásból. A haladó kurzuson már nem beszélek elméletről, és a résztvevőket sem nagyon hagyom, hogy beszéljenek. Inkább arra kérem: csinálják, mutassák meg. A játszmáink, szokásaink a testünkben, emlékeinkben, mozdulatainkban vannak; ha az ember csak ül és beszél valamiről, az nem ugyanaz, mintha belehelyezkedni a szituációkba. Sokkal tudatosabbá teszi az embert, ha szó szerint megteszi azt, amit általában tenni szokott, és nem csak mesél róla. Azután sok olyan dolgot csinálunk a haladó szemináriumon, ami a komfortzónán kívül esik. Nem beszélünk róla, hanem tesszük. A felső fokú csoportban pedig már nem beszélünk a szülőkről, a múltról. Az életünk megvalósításáról szól, arról, hogy tedd meg, amit meg kell tenned.

Az emberek nehezen tudnak megválni a problémájuktól, annyira hozzájuk nő. Valahogyan örömüket is lelik ebben. Erre jó példa az alkoholfüggőség: amikor valaki leszokik az alkoholról, akkor a gyógyult alkoholfüggők csoportjától válik függővé. De ahogy idővel előrehalad, nem használhatja állandóan alibiül: a továbblépéshez el kell hagyni ezeket az önigazolásokat, mert csak akadályoznak bennünket. A felsőfokú csoport valami olyan dolgot is érint, amit néha csodának, varázslatnak nevezünk. Minden ember elérhet bármit, ha a kitűzött célja elérhető. Például amikor meghaladnak egy-egy világrekordot a sportban, akkor utána újabb és újabb emberek is elérik. A mentális akadály az, ami legtöbbször visszatart bennünket, amit persze felismerni önmagában nem elég, ha nincs mögötte komoly munka. Mi van akkor, ha az ember megérti: minden lehetséges. Nagyon sok hitünk van, ami korlátozhat bennünket abban, hogy azt csináljuk, amit szeretnénk. Például ha azt mondom, pszichológus vagyok, már azzal is korlátozom magam.


Te miben hiszel?

– Én egy nagyon erősen vallásos keresztény családból származok. A nagyszüleim papok voltak. Úgy érzem, nagy szerencsém volt azzal, hogy apám nem hitt semmiben. Édesanyám, hogy elhagyja apámat, áttért az iszlámra. Ez még jobban megkérdőjelezte bennem a vallások szerepét. Gyermekkoromban sohasem tudtam megérteni, hogyan lehet az, hogy emberek az életüket szentelik annak, hogy egy könyvet olvassanak és tanulmányozzanak. És sajnáltam őket emiatt. Olyan mint a munkához való ragaszkodás. Én például 3-4 évente változtattam a karrieremen és ez nagyon üdítő tud lenni.

Mesélnél ezekről a karrierekről?

– Persze, és ez nagyon érdekes a mostani munkám szempontjából is. Hírlap arculattervező voltam, ahol az újság arculatát terveztem, aztán színész lettem, mozifilmekben és TV filmekben szerepeltem, narrátorként dolgoztam, ingatlanfelújítással foglalkoztam, tolmácskodtam, gyógyszerkereskedő voltam, azután pszichológus lettem.

Hogyan lettél gyógyszerész?

– Az édesapám is az volt, így. Ő az elsők közt volt, aki egyiptomi származással gyógyszerész lett, előtte csak angolok voltak. Amikor egyszer megkérdeztem, hogyan kell injekciót beadni, elővett egy injekciós tűt, lehúzta a nadrágom, és beadott egy injekciót. Mindig tartott a zsebében pár vitamin tablettát. Messziről látogatták mindenféle bajjal, különösen potencia-panaszokkal, depresszióval. Amikor odajöttek hozzá, elmondták a panaszukat, ő a zsebébe nyúlt, és azt mondta: ez egy nagyon erős gyógyszer, elég belőle egyet bevenni, de 5 fontba kerül. Akkoriban 3 fontot kerestek az emberek havonta, vagyis nagy pénz volt. Az emberek megvették tőle a gyógyszert, és sokan közülük már a bevétel pillanatában megváltoztak. Én nem értettem, és megkérdeztem, miért hazudik az embereknek? Azt válaszolta, hogy egyáltalán nem hazudik nekik, ha az emberek hisznek abban, amit ad nekik, akkor az igenis nagyon sokat segít rajtuk. Bizonyos szempontból neki köszönhetem nemcsak a gyógyszerész állásomat, hanem a személyiségfejlesztéssel való kapcsolatomat is.

Hogyan gazdálkodsz az energiáddal? Elég fárasztó végigülni egy szemináriumot, megtartani még nehezebb lehet.

– Én soha nem hittem abban, hogy fárasztó ez. Ha jobban belegondolok, egyre könnyebb, ahogy az idő múlik. Inkább feltölt a Szeminárium, 4 órát szoktam aludni, 57 éves vagyok, és azt hiszem, engem inkább felvillanyoz. Havonta átlagban 2 szemináriumot tartok, volt amikor megérkeztem egy helyszínre, már tartanom is kellett a szemináriumot. Azért 2-3 havonta pár napot teljesen egyedül töltök. Ilyenkor egyedül akarok lenni, és a macskámtól tanulok.

Ezek szerint neked is kell egy mester.

Igen, de nem nőhet a fejemre, mert én adom neki az ételt.

És mit csinálsz szabadidődben?

Két könyvemen dolgozok. Az egyik inkább tudományos, szakmai jellegű, a másik inkább a szélesebb rétegeknek szól. És szeretek kondizni.

Kik azok, akik inspirálnak a munkádban?

– Krishnamurti az egyik, akit már említettem. A pszichológiából elméletek inspiráltak inkább, nem emberek. A kötődési elmélet és a fejlődéslélektan fontos a munkám szempontjából. És az agykutatás és az emberi sejtek kutatásai is inspiráló terület. Például ha emberi sejteket átraknak egyik környezetből a másikba, akkor megváltozik a belső működésük. Ez valamilyen szinten párhuzama lehet az embereknek mint társadalomnak. Még néha az olyan dolgok is megtermékenyítik a gondolataimat, mint Osho, akit egyébként kicsit őrültnek tartok.