Csúszda: Játszótéri nehézségek; helyzetben a gyerekek. Vagy a szülők?

játszótér pszichológus nevelési stílusok

Lassan vége a nyárnak, lecsengenek a nagy játszóterezések, de azért még ki-kimegyünk a placcra labdázni, futkározni, csúszdázni, mielőtt vége lenne a szezonnak. Mi a kemény maghoz tartozunk ugyanis, nem rakjuk el a játszótéri cipőt a fecskék elköltözésével… A minap, ahogy ott vagyunk, felelevenedett bennem egy kora nyári délután, amikor kint voltunk a gyerekekkel. Emléke máig bennem él, elmesélem, hogy miért.

Van azon a bizonyos játszótéren egy olyan csúszda, ahol a lépcső részt a csúszda résszel egy cső köti össze, amin át kell mászni, hogy az ember fia-lánya le tudjon csúszni. Oldala plexi, átlátható. Kellemesen tágas, akár bandázni is lehet benne. Mesi szeret a csúszda tetején elidőzni, nem lepődtem meg tehát, amikor az input után output nem lett. Beszélgettem nyugodtan egy anyukával, fél szemmel rajta maradva a gyerekeken is persze. Egy idő után arra lettem figyelmes, hogy egy anyuka oda van tapadva a csúszdához, nyúlkál befelé a csőbe, (ami nem is olyan könnyű, mivel a csúszdától nem fér oda) és sűrűn pillantgat felém. Szemügyre véve a helyzetet, láttam, hogy valójában az van, hogy Mesi szokás szerint bennragadt, és az anyuka-pajtás csemetéje nem tud tőle haladni. Vagyis csak nem akar – az én gyors ítéletem tulajdonképpen ez. A cső átmérője majdnem egy méter, két darab kétéves forma gyerek vígan elfér egymás mellett. Felmászik, megelőz, lecsúszik – hol itt a baj? Odacammogok azért, a békesség kedvéért, meg hogy az anyuka is lássa, hogy nem vagyok az a laissez-faire típus… Bíztatom a kisfiút, hogy menjen el nyugodtam Mesi mellett, és akkor le tud csúszni! (Anyuka meglepődött pillantása kísér. Kisfiú nem mozdul.) Mesike, menj arrébb picit, akkor a kisfiú biztosan bátrabban elmegy melletted, és akkor le tud csúszni! Középső lányomra jellemző, hogy nem szeret konfrontálódni, csupán elereszti a füle mellett, ha valamivel nem ért egyet. Nem egy rossz dolog, így csinálja születése óta. Nekem három évtizednyi idő sem volt elég arra, hogy így reagáljak dolgokra… Néhány biztatás a fiúnak, hogy kerüljön, Mesinek, hogy húzódjon arrébb, de senki nem reagált. A vicc az, hogy a kisfiú sem. Nem sírt vagy erőlködött, csak kuporgott ott benn.
Itt már fel is adtam volna, majd megoldják a gyerekek. De nem lehetett. Az anyuka közben tudniillik teljesen beleélte magát a helyzetbe, és egyre hangosabban vette a levegőt. Ajjaj. Ezt nem úszom meg!

– Nem akarod kivenni onnan a kisfiadat? – kérdi.
– Lányom van – mondom én.
– OK akkor nem akarod kivenni onnan a lányodat?
– Mért vegyem? Ott játszik.
– Nem tud tőle csúszdázni a fiam.
– Hogyhogy nem tud? Csak el kellene mennie Mesi mellett, és lecsúszhatna.
– De látod, hogy miatta nem tud elmenni és különben is ez egy csúszda, le KELL rajta csúszni.
– Igen, és te meg látod, hogy megtettem mindent, szóltam neki, hogy menjen arrébb, de nem ment. A fiad sem tűnik túl motiváltnak…
– Te vagy az anyja, meg kellene oldanod, hogy kijöjjön. (Itt már én is csodálkozva néztem rá. Nem egy bolygón élünk?)
– Hát, én ezt nem így gondolom. Egy: a fiad le tudna csúszni, ha nagyon szeretne, kettő: ez nem csak csúszda hanem bunker is, három: most itt mi vagyunk helyzetben vagy ők? (A gyerekek ugyanis már rég nem számítottak.)
Ezt mondtam neki, de mindenesetre nagy kelletlenül bemásztam Mesiért (igen, nem viccelek, be kellett bújni, mert kézzel nem lehetett elérni), hogy kiszedjem, és a kisfiú szabadabban tudjon lecsúszni. E tettemet azóta is bánom. Akkor zsigerből, most viszont átgondoltan úgy látom, hogy nem kellett volna. Mesi nem akadályozta meg a másik játékát, legfeljebb csak nehezebbé tette. Ha úgy akarom, kihívás elé állította. Durva végképp nem volt, csak morózus, de hát ezt meg is tudtam érteni. Amit az én lányom csinált, azt én kreatívnak tartom: a világ újraértelmezése bántó szándék nélkül. Ki mondta, hogy a csúszdán csak csúszni lehet, ráadásul szépen, tempósan, mintha sietnénk? Ez olyan, mintha a felnőttre rászólnánk, hogy ne babráljon a slusszkulccsal, az nem arra való…

A nevelési stílusok egyik elmélete alapján négyféle szülőt lehet megkülönböztetni. A négy kategória két fő dimenzió lehetséges kombinációiból alakul ki. Az egyik fő dimenzió az érzelmi odafordulás (ami lehet meleg vagy hideg), a másik a korlátozás mértéke (kontrolláló vagy engedékeny). Itt meg szeretném jegyezni, hogy a kontrolláló szó csalóka, nem egyenlő azzal, hogy állandóan sasszemmel figyeli a szülő a gyerek hibáit. Inkább arra utal, hogy a gyerek életkorához illeszkedő szabályokat a szülő hozza meg, betartásukat megköveteli. Így a gyerek gyerek tud maradni.A fentiek alapján tehát következetes (meleg-korlátozó), tekintélyelvű (hideg-korlátozó), elhanyagoló (hideg-engedékeny) valamint megengedő (meleg-engedékeny) szülői stílusokról beszélhetünk. Mindegyiknek más és más jellemzői vannak, és mindegyik más karakter kialakulását erősíti. A következetes nevelés eredményeként a gyerek szeretetre méltónak éli meg magát, önálló, meghitt kapcsolatokra képes ember válik belőle, aki saját érdekein túl mások szükségleteire is érzékeny. A tekintélyelvű szülő gyerekei ezzel szemben hajlamosak alacsony önértékelésűvé válni, nehezen működnek kapcsolataikban, valamint a szeretet kifejezésével és elfogadásával is nehézségeik lesznek. Az elhanyagoló légkörben nevelkedett gyerekek közül sok keveredhet rossz társaságba, erősödhet az antiszociális agresszió kialakulása, mivel nincs olyan szülői kontroll, ami gátolná, és melegség, ami helyettesíthetné ezeket a természetesen előforduló, belső konfliktusokból származó energiákat. Végül pedig a megengedő szülők gyerekei kevés akaraterővel és kitartással rendelkeznek, mivel soha nem voltak próbatétel elé állítva. Viszont mivel nem érte őket nagyobb sérülés a szülői melegség miatt, így felnőtt korukban saját elhatározásból korrigálhatják hiányosságaikat.

Mesi kikanalazása közben azért gondot fordítottam arra, hogy lánykám érezze: csak muszájból teszek eleget a másik kérésének, nem pedig azért, mert helyeslem. Méghogy nem fér el! Szegénykém, ilyen egy hamvába hótt gyereket! – duruzsoltam a fülébe, amíg arrébb mentünk. Egy csapat vagyunk. Ha már ilyen a világ, tudnia kell, én vele vagyok, és nem ellene. Vele, akármi is van.