Az elég jó anya, avagy a tarhonya és a dinnye szelés esete

Donald Winnicott az elég jó szülő

Másfél éve lakunk a városban, és még mindig építgetem a szociális hálót magunk körül. Szerencsés helyzetben vagyok talán, hisz az óvodai helyzet nem a legrosszabb terep az ismerkedésre. Magányosan, elszigetelten éldegélni három kisgyerekkel ijesztő kép a számomra. Sok nehéz helyzetet oldott meg már tudniillik az életemben a társasági élet: konkrétan az, hogy látom, mások hogyan csinálják, beszélgethetek róla, vagy csak egyszerűen túlélem a segítségükkel a nehéz időket. Mert azok természetében rejlik, hogy elmúlnak. A fent említett helyzetben éppen egy kedves ovis anyukával ballagtunk hazafelé az oviból, és kellemes beszélgetésbe bonyolódtunk. Mint utólag kiderült, megérte „kínlasztani” a kicsit, mert a kapcsolat megmaradt, azóta is összejárunk ezzel az anyukával.

Mi az elég jó anya?Donald Winnicott az elég jó szülő Donald W. Winnicott angol pszichoanalitikus a 20. század közepén alkotta meg az elég jó anya fogalmát. Eszerint nem kell tökéletesnek lennie a szülőnek ahhoz, hogy a gyermeke egészségesen fejlődjön, sőt. Az anya, aki gondoskodó, de nem végez el mindent a gyerek helyett, segíti a picit abban, hogy maga fejlesszen ki bizonyos képességeket-készségeket, s így akaratlanul is teret ad a gyerekben az egészséges sikerélmény és önbizalom kialakulásának. Az anya, aki nem tökéletes, lehetőséget ad a gyereknek arra, hogy lássa, nem csak a tökéletes a szerethető.

Sokat és sokan cikkeztek már arról, hogy mitől jó egy anya. Mitől elég jó, hisz Winnicott óta tudjuk, hogy nem kell tökéletesnek lenni. Sőt, az rosszabb. No de kérem, hol van a határ, és azt ki tanítja meg nekünk, hogy mennyi az elég??

Úgy tűnik, elég a tarhonya hús nélkül.

Történt tudniillik, hogy amíg Férjjel teniszezni mentünk, addig a gyerekeket beadtuk a családi napközibe, ahova Mesi egyébként heti három napot jár. Ez alkalommal csak 2 órát voltak ott, a tenisz erejéig, és ebből kifolyólag ebédet sem fizettünk be, úgyis-főzök-alapon. Bevittem nekik az ebédjüket, tarhonyát lecsós hússal. Mi Férjjel majd eszünk tenisz után.
Hazafelé a kocsiban Villő panaszkodott, hogy ő az ovis ebédet szerette volna enni, mert az finomabb volt, főzelék hússal. Csak hümmögtem.
Otthon viszont mikor veszem ki az ebédünket a hűtőből, látom, hogy a húsos verzió benn van a hűtőben érintetlenül! A csupasz tarhonyát adtam oda szegénykéknek ebédre! Szaladok ki a gyerekekhez az udvarra, és meaculpázok, jaj-jaj kicsikéim, üres tarhonyát ettetek! Hogy lehetett anya ennyire buta? Édes kicsikéim, úgy sajnálom, nem voltatok nagyon csalódottak? Még ostoroztam magam egy ideig, amikor Villő tágra nyílt szemekkel, értetlenül jön, és átölel, simogat.
– Anyukám, ne bántsd magad! Semmi baj! Nagyon finom tarhonyát főztél, nekünk nagyon ízlett! Nem haragszunk, tudod, hogy nagyon szeretjük a tarhonyát!

Mintha könnyebb lenne elhinni és elfogadni, hogy mi az, amit nem jól csinálunk. Jóról és rosszról van bennünk egy kép, ami sokszor mélyebben gyökerezik, mint a szavak, azaz hamarabb tudom, hogy most helyesen vagy helytelenül cselekedtem, mint ahogy meg tudnám fogalmazni annak okát. Jó anya vagyok például, amikor éjjel háromszor is felkelek szoptatni a hét hónapos kisbabámat. De rossz vagyok olyankor, ha felkeléskor szentségelek. Jó vagyok, mikor félreteszem saját vágyaimat, és a gyereket etetem meg először magam helyett, pedig kopog a szemem az éhségtől. És rossz vagyok, mikor este türelmetlen vagyok, pattogtatom őket és egyre nagyobb hangerővel terelem-zavarom őket ágyba, pedig az az egyetlen gyerekmentes pár órám a napban és IGENIS KI SZERETNÉM HASZNÁLNI!

Úgy döntöttem, hogy a jó kell irányt adjon az ideálomnak és a viselkedésemnek. Átgondoltam, mit tartok jónak s mit rossznak a gyerekneveléssel kapcsolatban. Persze a helyzetek sora folyamatosan bővül, így folyamatosan újra kell gondolkodnom a témában, de ez legalább egy rendszert képez a fejemben, és célt ad, utat mutat. Jónak tartom például a pozitív kommunikációt. Igyekszem egyre kevesebbszer használni a “nem” szót. Az igen: Eros. A nem: Thanatos. Oké, oké, ez így túl elvont. A gyakorlatban ez úgy zajlik, hogy a gyerek kérdez:

– Anya, felvághatom én a dinnyét? (A dinnye nyolc kilós, a gyerek még kétszer annyi sincs. A 40 centis kés már a kezében, hihetetlen, mennyire kompetens ez a lány!)

217/365 B

– Persze – vágja rá zsigerből új énem, aki már kitapasztalta, hogy ebben a helyzetben az ijedtség és a tiltás hozza ki a legrosszabbat a gyerekből, belőlem és a helyzetből. Szépen, nem kapkodva abbahagyom az épp végzett dolgomat, és odalépek Villőhöz. – Csináljuk együtt. Megmutatom, hogy kell.

Hol itt az elég jó? Hát ott, hogy nem mindig sikerül :-)

Jónak tartom ezentúl, ha türelmesen, magabiztosan tudok feléjük fordulni. Ezt pedig úgy tudom elérni, ha hiteles vagyok. Azaz nem játszom meg, hogy még van türelmem, ha már nincs. Persze, igyekszem türelmesebbé válni, de azért vannak határaim. És fontos, hogy a gyerekeim ezt megtapasztalják. Talán így válnak ők is majd hiteles és magukat jól ismerő felnőttekké.