A hard day’s night – Extra nehéz napok a gyermeknevelésben

Agresszív viselkedés Az agresszív viselkedés magyarázatára és leküzdésére számos elmélet született már.

Az egyik legkorábbi és máig legmakacsabbul fennmaradó hipotézis az agresszióval kapcsolatban a frusztráció és a katarzis mítosza. Ezen elgondolás szerint az átélt frusztrációk növelik az agressziós szintet az emberben, és egy kritikus szintet elérve kirobbannak. Ha viszont időről időre szabadon tudjuk engedni – természetesen megfelelő körülmények között – agresszív indulatainkat, akkor a nyílt agresszió megjelenése csökkenni fog. Azaz például az agresszív, verekedésre hajlamos gyereket karate tanfolyamra íratjuk be.

Más elmélet szerint a gyermek agessziója tulajdonképpen próbálkozás a felnőtt figyelmének felkeltésére. Ilyen esetben nem az agresszor büntetése a jó megoldás, mert így tulajdonképpen jutalmazzuk a viselkedést. Az agresszor figyelmet akart – meg is kapta. Célszerűbb az áldozat segítése, a vele való törődés, valamint az agresszor figyelmen kívül hagyása. Az áldozatnak olyan módszereket is lehet a kezébe adni, amelyekkel a jövőben leszerelheti a támadásokat, például hogy azt mondják: “Tilos verekedni”, és ezt a viselkedést jutalmazzák.

Testvérek közötti agresszió esetén sokszor a testvérféltékenység áll a háttérben. Ilyenkor fontos, hogy odafigyeljünk arra, hogy szülőként milyen mintát adunk, azaz mi hogyan kezeljük az agressziót. Ha az ütni hajlamos nagyobb/kisebb testvért úgy szereljük le, hogy dühünkben rácsapunk a kezére és ráordítunk, akkor ez mintaként beépül az ő viselkedésébe. Lassabb, de célravezetőbb megoldás az, ha elmagyarázzuk neki, hogy ez a viselkedés (és nem ő maga!) miért helytelen, fáj a másiknak, és segítünk neki(k) alternatív megoldást találni a helyzetre, amelybe úgymond beleszorultak.

A hétfő a könnyű napom. A Férj tudniillik csak délután dolgozik, így reggel együtt látjuk el szülői teendőinket, délben alvás, délután fél ötre megyek Villőért az oviba, és mikor Férj 6kor hazaér, tulajdonképpen csak 1-2 órányi meló van a hátam mögött. Ilyenkor szoktuk a gyerekekkel a szokásosnál is többször elmondani, hogy mennyire szeretjük egymást. Anya, megmutassam, mennyire szeretlek? Ennnnnnyire! És átölel, jól megszorítva a nyakam… De jó is az!

The morning hug

Ma hétfő van, ezért egész bizakodva néztem a nap elé. De nem számoltam egy aprócska ténnyel: Villő bárányhimlős, ergo itthon van. A pozitív gondolkodás jegyében kezdetben még örültem is, hiszen így alkalmam nyílik gyakorolni a közelgő nyárra, amikor is az ovi heteken át zárva tart majd. Mert bár az összevont csoportokba még járatom Villőt (huh, ezért vajon hányan köveznek meg!), azért annyira én sem vagyok hardcore, hogy egy másik oviba járassam a nyáron. Így marad a több hét szabadság, ami az óvónőknek szabadság, no de nekem?! Nincs mese, kénytelen leszek óvónővé válni arra a pár hétre.

No de ne térjünk el a tárgytól. A nap nagy része zökkenőmentesen zajlott. Nótázás, hintázás a kertben, Hajnal közös tisztába tétele, sőt, még kis csellel Villőt is el tudtam altatni délben. („Altassuk el együtt Mesikét! Nem kérek mást, csak hogy csendben feküdj velünk, s amikor Mesi elaludt, kimehetünk játszani! Nem, neked nem kell aludnod…) Ébredés után azonban nem volt ilyen szerencsém. Ha nem tudtam velük lenni, mert be kellett szaladjak Hajnalnak pelusért, vagy nekik italért (vagy Uram bocsá’ folyó ügyeket intézni), akkor mire visszaértem, már ment a hajcihő. A csetepaté. A csetepatéval egyébként nem vagyok rosszban, én sem vagyok az az elfojtós típus. Ha viszont azt látom, hogy a nagyobb gyerekem a kisebbet páholja, attól kiég az a bizonyos biztosíték a fejemben. Már volt, hogy kintről hallottam a csattanást Mesi meztelen hátán. Aztán még egyet. Lépteim felgyorsulnak, arcom színe valószínűleg már inkább hasonlít a padlizsánéhoz, mint az barackvirágéhoz. És ahogy kiérek az ajtón, látom, ahogy a nagy ismét lesújt. Nem azzal az elvetemült dühvel, hanem csak amúgy, mindenféle meggyőződés nélkül. És a kicsi ordít, a dráma zajlik tovább…

Nem, nem bírtam tovább. Nem, most nem tudtam kitalálni egy újabb kreatív dolgot, ami megmenti a helyzetet. Ez ma ugyanis az ötödik ilyen eset volt, és a cérna, az a bizonyos, elszakadt.

„Ebből elegem van, Villő, ezt nem lehet ép ésszel kibírni…” – hallom a saját számból az amúgy tiltólistás szöveget, és itt nem állok meg. Dühöm áradata már rést talált a jólneveltség és a jószülőség hatalmas kövekből épült falán, és a fal pillanatokon belül le fog omolni, már érzem.

És le is omlott. A részletekkel nem untatnám az olvasót. Lényeg a lényeg, hogy az esti mesét megvontam Villőtől. No, ennek nem fog örülni, még ha most fel sem fogja a lényegét. Istenem, adj erőt, hogy betartsam, amit kimondtam!

Mert persze az este közeledtével Villő jön, és kérlel. Mit kérlel, könyörög! Shrek hatalmas pupillájú macskája semmi hozzá képest… Próbál mindent, szép szóval, csúnyával. A szépnél már majdnem megenyhülök, és remegő lélekkel kutatom-keresem magamban a kitartást, és mantrázom némán, hogy ezt most így kell csinálni, ezt már végig kell vinni, nem szabad visszavonni…

Lefekvéskor újabb pár próbálkozás után én magam lepődök meg leginkább azon, hogy azért mégiscsak elfogadta a büntetést.
És fekszünk a csendben, a sötétben, én éppencsakhogy nem lihegek ez után a nap után, és álmodozom Oscarról, Nobelről, amikor is a csendben egy forró kis kéz átöleli a nyakamat, megszorít, és belesuttogja a sötétbe: „Szeretlek, édesanyám. Én édes anyukám. Ennyire…” És jóóóóól megszorítja a nyakam, pont úgy, ahogy szeretem…